Apa és fia nyáron a buszon

Tömegközlekedni nagyon sokféleképpen lehet. Például érvényes jeggyel vagy anélkül, de most nem a bliccelés mentén szeretném két részre osztani a világot, hanem az utazás meghittsége szerint. Mert például vannak a „megajáratok”, mint Budapesten a metróvonalak, a 4-es, 6-os villamos vagy a 7-es busz, amikre az utazóközönség részeként az ember felszáll majd leszáll, de közben nem történik vele igazán semmi. Belemerül a gondolataiba, hallja az eszköz zúgását, a tömeg duruzsolását, de igazából nem sok minden jut el a tudatáig. Aztán vannak az ennél sokkal meghittebb járatok. Jellemzően ilyenek a város valamelyik peremkerületéből esetleg már a közig. Határon kívülről a központba tartó vonalak. Ilyenkor olyan sokáig van együtt az ember a többi utassal, hogy a személytelen utazóközönségből valami sokkal személyesebb „utazóközösség” jön létre. Egy külföldi ismerősöm figyelte meg, hogy a magyarok eléggé ridegen viselkednek az ismeretlenekkel, de szálljon csak be négy vadidegen ember véletlenül ugyanabba a liftbe, máris kialakul valamiféle közösségtudat közöttük. Törődni kezdenek egymással. Valami ilyesmi zajlik le a hosszú távú járatokon is, amelyeken az ember egy idő után akaratlanul is bevonódik abba, ami körülötte történik. Szintén nem új keletű megfigyelés, hogy ahogy melegszik az idő, úgy vetkőzik le az emberek a ruháikkal együtt a gátlásaikat is. Télen mindenki magába zárkózik, nyáron meg kinyílik a világ felé. Mint például az a középkorú pár, akik már hosszú megállók óta csókolóztak két üléssel előttem a buszon, amelyen utaztam. Télen biztosan nem tették volna. Nem olyan a hangulat, meg hát nehezebb is a hozzáférés a sapka, sál, meg a vastag kabát miatt. Egyébként úgy vettem észre, hogy manapság sokkal kevesebben csókolóznak az utcán, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, persze lehet, hogy tévedek, de az is, hogy szemérmesebbek lettünk, legalábbis ebben.

A csókolózók mögött ült egy apuka a kisfiával, akikről ez a történet igazából szól. A harmincas éveinek közepén járó férfi láthatólag és hallhatólag eléggé dühös volt a kisfiára, aki úgy ötéves lehetett. „Hogy tehetted ezt?! Nagyon mérges vagyok rád! Rendes gyerek ilyet nem csinál!” A kisfiú nem szólt semmit, az utazóközönség érdeklődése viszont lassan kezdett feléjük fordulni. „Leég a képemről a bőr! Nekem kell szégyenkeznem miattad!” A gyerek csak hallgatott, ami még jobban bosszantotta az apát; minket, fültanukat, pedig már egyre jobban érdekelt, vajon mit követhetett el. „Most mit csináljak veled? Tudod mit? Meg foglak mondani anyának!” Ahogyan ezt mondta, érezhető volt, hogy a férfi ezzel elérkezett a legvégső érvig, amit már a gyerek sem hagyhatott szó nélkül, felnézett az apjára és a következőket mondta neki: „Jó, ha te megmondasz anyának, akkor én is megmondom neki, hogy a múltkor a mosdókagylóba pisiltél.”

Hát, igen. Ne menjen a napra, akinek vaj van a fején. Rögtön eszembe jutott három ehhez hasonló kínos helyzet, amibe a gyerekeim őszintesége sodort, és amikor ha magyarázkodni kezd az ember, csak még jobban elássa magát. Ez az apuka ott a buszon szintén a hallgatást választotta, szerintem helyesen. Felmérte, ha elkezd erősködni, hogy „De én nem is pisiltem ide meg oda…” azzal csak életben tartja a témát, amivel senkinek nem használ, legkevésbé magának.

A következő megállóban mindketten leszálltak. Soha többé nem láttam őket. És azt hiszem, az édesanyához sem jutott el az egész esetből semmi sem. És becsület szavamra nem én vagyok az érintett apuka.

Krúdy Tamás

Fotó: Eduardo Davad képe a Pixabay -en.

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk