Apakulcs, egy életszagú (kézi)könyv az apasághoz – elolvastuk Süveges Gergő legújabb munkáját

„Ismerjük az apai alapelveket. Tudjuk, mit kell tennünk. Miért nem elegendő ez? Ugyanazért, amiért nagy különbség van az elméleti és gyakorlati muzsikálás között. Az apák többsége valóban ismeri a kulcsokat: tudás, jóakarat, szövetség. De pusztán ezek ismeretétől még senki nem lesz jobb apa. Ahhoz már gyakorlás kell. Ahhoz tudatosan el kell kezdeni csiszolni és egyre gyakrabban használni a kulcsokat. Ebben segíti az olvasót ez a könyv.”

Süveges Gergő újságíró, író, televíziós műsorvezető számtalan – négygyermekes apaként megélt saját és coachként másoktól összegyűjtött, szakemberekkel átbeszélt és átszűrt – tapasztalat és élmény alapján kidolgozott egy logikusan, érthetően és azonnal gyakorlatba ültethető módon, átlátható rendszerbe foglalt kézikönyvet arról,

hogyan (és miért) kapcsolódjanak az apák a gyermekükhöz.

Ugyanis ez a könyv nemcsak a három úgynevezett apakulcsról – ismerd, szeresd, támogasd – és azok összefüggéseiről szól, hanem tartalmaz a kulcsokhoz kapcsolódóan négy-négy apai kihívást és egy apai alaptesztet, amelyhez az apakulcs.hu oldalon még elérhető néhány további. Tehát immár egy apa sem mondhatja azt, amit időnként – ugyan egyre ritkábban, de még most is a szükségesnél többször – hallok a férjemtől: „Nem értem, miért viselkedik így! Én nem ilyen voltam. Szerinted most mit csináljak vele?” És remélhetőleg azt is megérti(k), hogy ez a kérdés azért nem jó, mert az értéshez ismeret kell, és nem csak most kell csinálni vele valamit, hanem mindig, amikor csak lehetőségünk van rá; sőt, nem is biztos, hogy csinálni kell vele bármit is, hanem például csak csendben maradni, elérhetőnek vagy jelen lévőnek lenni. S ha ezt minél gyakrabban teszi(k), akkor a „mostra” is kap(nak) választ – nem a gyermek anyjától, hanem magától a gyermektől. Hiszen aki megismeri gyermekét (és hagyja, hogy az is ismerje őt), és ha kifejezi iránta a szeretetét (és hagyja, hogy az is megtegye), akkor könnyebben tudja őt támogatni, vele szövetséget kötni, és ezáltal kapcsolódni hozzá akkor is, amikor váratlan vagy nehéz helyzetbe kerül(nek).

Köszönöm ezt a könyvet Gergőnek anyaként és gyermekeim apjának feleségeként is; és arra biztatok minden apát (sőt, anyát is): vegye kézbe, olvassa végig, tesztelje le magát és kezdjen el dolgozni – úgy magán, mint a gyermekével való kapcsolatán. Teheti ezt bátran azért is, mert a könyvből nem azt fogja megtudni, eddig mennyi mindent nem csinált jól (és miért), hanem azért, mert ki fog derülni számára, eddig mennyi mindent jól csinált (és miért); és amit mégsem, azt hogyan (és miért) érdemes fejlesztenie. Így erősítheti meg magát apaként, kapcsolódásuk révén gyermekét is; sőt utóbbit későbbi apaságában is, és annak leendő gyermekéhez való kapcsolódása révén unokáját is. Azaz: akár minden utódját, hetedíziglen is!

Az apák többsége valóban ismeri a kulcsokat: tudás, jóakarat, szövetség. De…

Kedvcsinálónak néhány idézet a könyvből:

„Bátran mondhatom: aki kézbe veszi az apakulcsokat bemutató könyvet, az rossz apa nem lehet. De éppen azért, mert jó apa, szeretne még jobb és egyre jobb lenni. A fejlődésre törekvés az értékesség kétségbevonhatatlan bizonyítéka.”

„Biztos vagyok abban, hogy az apák többsége is nagyon vágyik arra, hogy kapcsolódni tudjon gyermekéhez. És arra is, hogy ez a kapcsolódás elkísérje a gyermeket felnőtt korában is. Miközben egy apa intézi a napi ügyeit, dolgozik, tárgyal, rohan, kétkezi munkát végez, egyeztet, határidőt szab, vállal és módosít, egészen biztos, hogy szeretne jelen lenni a gyermeke számára. Nehéz ellentmondás, állandó feszültség. Valószínűleg minden apa ismeri és lelke mélyén őrzi a népszerű bölcsesség tanítását: a gyermeki évek elszállnak. És azt is tudják, hogy nagy részben rajtuk múlik, mi lesz maradandó ebből az időből.”

„Ismerjük tehát az apai alapelveket. Tudjuk, mit kell tennünk. Miért nem elegendő ez? Ugyanazért, amiért nagy különbség van az elméleti és gyakorlati muzsikálás között. Az apák többsége valóban ismeri a kulcsokat: tudás, jóakarat, szövetség. De pusztán ezek ismeretétől még senki nem lesz jobb apa. Ahhoz már gyakorlás kell. Ahhoz tudatosan el kell kezdeni csiszolni és egyre gyakrabban használni a kulcsokat. Ebben segíti az olvasót ez a könyv.”

„Teljes bizonyossággal állítom: ha egy apa egészségesen és hosszú távon is hatékonyan szeretne működni, akkor saját magát is ismernie, szeretnie és támogatnia kell.  (...) S mielőtt bárki önzést kiáltana, szeretném leszögezni: csak az egyre mélyülő önismeret, a helyes önszeretet és a kellő mértékű öntámogatás képes megteremteni a gyermek számára az apa hitelességét és önazonosságát. Az energiájáról nem is beszélve.”

„A könyvvel azt a reményt szeretném az olvasóban megerősíteni, hogy szinte minden helyzetben van lehetőségünk apró lépést tenni a gyermekünkkel való kapcsolódás felé. Sok apa számára az apró lépések nehezen értelmezhetők. (...) Itt nem világfordító tettekre van szükség, ennek megfelelően nem is várható öt perc alatt hihetetlenül látványos eredmény. Az apának mindig csak egyetlen – és tényleg egyetlen –, apró – és tényleg apró – lépést kell megtennie. Azt azonban kitartóan, nem csüggedve, fokozatosan szokássá alakítva. Ezeknek az apró, kitartó lépéseknek a sorozatából pedig szép lassan kibomlik kettejük közös története.”

Személyes gondolataim

Érdekes kettős élmény volt számomra Süveges Gergő legújabb apa témájú (kézi)könyvét olvasni. Hol anyaságomhoz kerestem fogódzókat, hol férjemnek szerettem volna felolvasni: „Látod, ezt így kellene, így volna jó...” De bármennyire is erős volt bennem ez a belső késztetés, nem tettem, mert annyit azért az idők során már megtanultam: én nem tudom őt jobb apává tenni, azt csak saját maga tudja... Ha akarja. Merthogy ez döntés kérdése is, nemcsak az ösztönöké, érzelmeké, ahogy a szerző is állítja és be is bizonyítja. És ahogy látom, az én gyermekeim apja néha nagyon akarja, néha kevésbé; s utóbbit nem feltétlenül azért, mert olyankor kevésbé érdekli az apaság (bár néha persze ilyen érzésem is van, amikor egy munkába vagy számára fontos elfoglaltságba látom önfeledten, de másokat kizáróan nyakig elmerülni), hanem sokkal inkább azért, mert olyankor viszonylag könnyen és gyorsan elbizonytalanodik. Pedig az én férjem egyáltalán nem egy bizonytalankodó típus; sőt, sok mindenben nagyon is határozott tud lenni és bizonyos, számomra idegen területeken irigylésre méltóan otthonosan mozogni... De az apaság 13+ év után sem tartozik (még mindig?) ezek közé. Hogy miért, azt bizonyára ő jobban meg tudná fogalmazni, én csak sejthetem: egyrészt, amíg nem voltak gyermekeink, és még az elsőnk születése környékén is egy darabig talán úgy gondolta, hogy menni fog ez az apaság dolog magától is, másrészt, a felesége (vagyis én) valahogy ösztönösen ügyesebben és magabiztosabban csinálja ezt a gyermeknevelés ügyet, úgyhogy lehet, hogy jobb volna csendben megúszni és inkább a könnyebben, gyorsabban és főleg: biztosabban elérhető sikerekkel kecsegtető olyan területekre visszavonulni, mint például a munka vagy a hobbi. „Sajnos” azonban a felesége (még mindig én) nem hagyta ezt a kérdést annyiban, a gyerekekkel kapcsolatos minden tennivalóba bevonta már a legelejétől kezdve, és egy idő után már a gyerekei sem akartak lecuppanni róla... Vagyis mindenki és gyakorlatilag állandóan igényelte őt, apai figyelmét, szeretetét, véleményét, jelenlétét... S ez egyszerre járt büszkeséggel és némi riadalommal, és főleg: kijózanító felismeréssel. Kiderült ugyanis, hogy az apaságot nem lehet megúszni, de nem elég ösztönből csinálni. Pontosabban mindkettőt lehet, de nem érdemes. És így lassan beleengedte magát. De azért ez sokáig – időnként még most is – olyannak tűnik számára, mint egy nemrég megszilárdult jégfelület: vékony – ha lendületből indul neki, halad, de könnyen betörhet alatta; és csúszós – ha nem figyel, gyorsan eleshet. Amitől aztán könnyen és gyorsan el is mehet a kedve a további próbálkozástól.

Valahogy így látom én ezt az apaság kérdést, legalábbis a férjemet illetően. És azonnal hozzá is teszem: bár nekünk, anyáknak valóban van némi – ösztönből, családi neveltetésből, társadalmi elvárásból és a várandóság-szülés-szoptatás kizárólagosságából származó – előnyünk is a szülőségben, viszont nagyon sok tekintetben nekünk is éppen úgy meg kell dolgozni, s időnként meg kell küzdeni a gyermekeinkkel való kapcsolatunkért, mint az apáknak. És ugyanúgy nem kapunk hozzá kézikönyvet a szülészorvostól vagy a védőnőtől, mint ők. (Szüleinktől ugyan kapunk, de sokszor titkosírással, amit először meg kell tanulnunk elolvasni.)

Most azonban előfordulhat, ezt az anyai előnyt szépen „ledolgozhatják”, sőt megfordíthatják az apák azzal, hogy elolvassák Süveges Gergő könyvét, és persze nemcsak elolvassák, hanem elkezdik használni, gyakorolni.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk