Hálátlan utókor? Hogyan alakította át a generációk közötti kölcsönösséget és szolidaritást a nyugdíj

A 19. század végén Európa államaiban egymás után jelennek meg különböző társadalombiztosítási rendszerek. A Bismarck-i német vagy a svédországi, és a gyorsan szétterjedő nyugat- és közép-európai társadalombiztosítások közös jellemzői, hogy az állam által megszabott törvényi szabályok hoznak létre kötelező jelleggel közös tartalékolási rendszereket a tipikusan bekövetkező kockázatok viselésére a munkaerőpiac dolgozói számára. A társadalom és az egyes emberek életébe történő beavatkozás rendkívüli módon megnöveli és megerősíti az állam szerepét, miközben széles körben erősíti az emberek szociális, biztonságát, az élet kiszámíthatóságát, ahogy ez például Lakner Zoltán Szociálpolitika című tanulmánykötetében is olvasható. Hiszen betegség, baleset, rokkantság vagy öregség esetére is számíthatnak a munkavállalók megélhetésüket segítő pénzbeli jövedelemre (járadékra, nyugdíjra, stb.). A kötelező járulékfizetés pedig bekapcsolja a védelembe magát a munkavállalót is, aki ezzel részese lesz saját biztonsága megteremtésének.

Az ipari forradalomig, illetve pontosabban a városi proletaritáus tömegessé válásáig a generációk közötti kölcsönösség és szolidaritás – amit természetesen nem így hívtak, hanem rokonságnak, komaságnak, barátságnak, földiségnek – jelentette az egyes ember szociális biztonságát. Vagyis a mindenkori felnőtt, aktív generáció gondoskodott – hálából és kötelességből – a szülők generációjáról, akiknek az életüket és felnövekedésüket köszönhették, továbbá gondoskodtak az utánuk következő generációról, a gyermekeikről, hogy legyen majd, aki nekik lesz segítségükre idősebb korukban. Ebbe a kölcsönösségi és egymásrautaltsági rendszerbe avatkozott bele – a korai kapitalizmus embertelen kizsákmányoló viszonyai miatt abszolút szükségszerűen – az állam. Azóta Európában az állam lett a társadalombiztosítás és a nyugdíj elsődleges szolgáltatója, ami jelentős – javarészt szándékolatlan és előre láthatatlan – társadalmi változásokat eredményezett.

A generáció egymásrautaltsága nem szűnt meg, hiszen például a nyugdíjak kifizetését a most aktív korosztályok befizetéseiből valósítják meg, szóval az állami nyugdíjrendszer általánossá válása nem a generációk kölcsönös egymásrautaltságát számolta fel, hanem a közöttük lévő szolidaritást gyengítette meg. A nyugdíj kiszámításánál a munkában eltöltött idő mennyiségét, illetve az elvégzett munka piaci értékét veszik számításba, tehát olyan tényezőket, amelyek az állam és az ipar számára fontosak – de a következő generációk, azaz a gyerekek számára nem. A kölcsönös egymásrautaltság és kötelező szolidaritás felszámolása a generációk közötti hála megcsappanásához vezetett, amelyek egyre inkább versenytársat, sőt élősködőt látnak egymásban, olyanokat, akik elveszik a lehetőségeiket. Az aktív generációk nemcsak az időseket érzik tehernek, hanem a gyereket is, hiszen a saját jólétük és jövőjük már nem direkt, hanem csak egy elvont, absztrakt módon függ tőlük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a családi gazdaságok, vállalkozások háttérbeszorulásával a gyerekekre, mint munkaerőre egyre kevesebb szükség van – mára lényegében nulla – akkor belátható, hogy már nem maradt olyan gazdasági motiváció, ami a gyermekvállalást szükségessé tenné. (A családi adózás és a különböző juttatások bár valóban hoznak pozitív eredményeket, a generáció közötti természetes hálát és kölcsönösséget nem képesek helyreállítani.) Sőt, a gazdasági racionalitás éppen a gyerekvállalás ellen hat, hiszen lényegi különbséget jelent, ha valaki a fizetését kizárólag saját magára, vagy magán kívül még 1, 2, 3, 4, 5, stb. emberre költi. Minél több gyereket vállal egy család, annál nagyobb eséllyel van kitéve a szegénység kockázatának. És dönthet úgy is egy felnőtt, hogy azt a többletjövedelmet, amit ma megtermel, nem a gyerekekre költi, hanem bankba vagy nyugdíjpénztárba teszi, aranyba, ingatlanba, részvényekbe vagy bármi másba fekteti, amitől azt reméli, hogy idős korára, amikor már nem akar vagy nem tud kereső foglalkozást folytatni, majd – az állami nyugdíj mellett, azt kiegészítve – abból fogja tudni finanszírozni az életvitelét.

Ha az emberek gépek lennének és kizárólag racionálisan gondolkodnának, továbbá szigorúan csak a saját érdekeiket néznék, akkor hamar rájönnének, hogy a jelenlegi gazdasági és szociális viszonyok között nem éri meg gyereket vállalni. És hogy mégis születnek gyerekek, az a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy nem vagyunk gépek (már, ha valakinek lettek volna efelől kétségei). A generációk közötti szolidaritás a családon belül tehát még működik, azon kívül viszont erősen meggyengült. Csakhogy a kölcsönösségből – hogy eleinte a szülők támogatják a gyerekeiket, majd az idő előrehaladtával a gyerekek a szüleiket – a legtöbb esetben egyoldalúság lett. Gyakran előfordul, hogy a szülők a nyugdíjba vonulásukat követően tovább támogatják a gyerekeiket a nyugdíjukból, akár egészen a halálukig. Ez egy nagyon szép, önfeláldozó gesztus, hogy az éppen aktív középgenerációnak valóban jót tesz-e, az már kérdéses. A megélhetését könnyebbé teszi, de függőségi viszony irányát fenntartja, ami akár gátja is lehet a felnőtté válásnak, a valódi felelősségvállalásnak.

Neo

Fotó: truthseeker08 képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk