Kegyetlen a megbocsájtáshoz, a békés élethez vezető út, mégis gyönyörű – filmkritika A viskóról

Tulajdonképpen nem tudom, miért csak most néztem meg ezt az tizenöt éve kiadott azonos című William P. Young-regény alapján öt éve készült, Stuart Hazeldine rendezte filmdrámát, A viskót, és még a könyvet sem olvastam, pedig bizonyos körökben kultikusnak számít. Mindenesetre egy ideje már a bakancslistámon van, és végre eljött az ideje. Bár a párom nem volt túl lelkes a választásomtól, kérésemre végig nézte, s ha fenntartásokkal is, de tetszett neki. Kételyeim nekem is voltak, de azok nem akadályoztak meg a fő üzenetek befogadásában, és azóta is sokszor gondolok rá.

Miről is van szó? Miután a nehéz gyermekkort megélt, és emiatt időnként rémálmomat látó Mackenzie Allen Phillips (Sam Worthington) három gyermekével kirándulni megy, egy váratlan helyzet közben – amikor épp a fiát menti ki a tó vízéből –, kisebbik lánya, Missy nyomtalanul eltűnik. Hamarosan kiderül, hogy elrabolták, és miután egy viskóban megtalálják véres ruháját, halottnak nyilvánítják. Az óriási veszteséget feldolgozni nem tudó, depresszióba eső, és családjától – kedves, mélyen hívő feleségétől (Radha Mitchell) és két kamaszgyermekétől – érzelmileg egyre távolabbra kerülő Mack váratlanul levelet kap, amiről úgy véli, Isten küldte. A levélben arra kérik, menjen el abba a viskóba. Némi gondolkodás után útnak indul, visszatér lánya elrablásának helyszínére, ahol olyan találkozásokban lesz része, ami az egész életét örökre megváltoztatja.

Ha csak ennyit írok le (ahogy a filmről szóló hivatalos tájékoztatók teszik), akkor nem tudok a filmről lényegi gondolatokat megosztani, ugyanis az igazi történet csak ekkor kezdődik – így én is kénytelen vagyok folytatni a spoilerezést. Mack a viskóban nem talál senkit, de annak közelében találkozik valakivel, aki áthívja egy másik világba, ahol a Szentháromság három szereplőjével találkozik: Istennel, aki egy afroamerikai nő, később egy indián kinézetű férfi alakjában jelenik meg (Octavia Spencer, illetve Graham Greene alakításában), Jézussal (ő az aki meghívja, Avraham Aviv Alush játssza) és a Szentlélekkel (filmbéli nevén: Sarayuval, akit Sumire Matsubara alakít). Elismerem, hogy mindez eléggé furán hangzik, úgy a vallásos, mint a nem vallásos nézőknek, olvasóknak, a párom is itt kezdett el hangosan sóhajtozni, de megkértem őt is, és most az olvasókat: várjanak türelemmel és főleg nyitottsággal, hogy mi sül ki ebből.

Végül is az „sült ki”, amit egy hívő gyakorlatilag előre ki tudna találni: a három szereplő végigvezeti Macket a megtérés és a megbocsájtás útján. Az előbbire azért volt szükség, mert bár talán korábban is hívő volt, de hite nem volt mély és főleg nem személyes, inkább csak elfogadta felesége mélyen megélt hitét, és közös gyermekeiket is támogatta annak megélésében. Utóbbira egyrészt az őt gyermekkorában (és édesanyját is) súlyosan bántalmazó részeges apja, másrészt a gyermekét elraboló gyilkos miatt. És itt jöhet a második megrökönyödés vagy akár megdöbbenés (a filmmel kapcsolatos kommentek ezt mutatják), talán ezen a ponton már nem egyformán reagálnak a hívők és a nem hívők, és nem egyformán kérdőjelezik meg (újra) a film (és bizonyára a könyv) értelmét. Viszont mindenesetre azok, akik még ekkor sem adják fel, mi több, nem értetlenkedve vagy elítélően állnak hozzá a történet alakulásához, azok végig tudnak menni Mackkel ezen a kegyetlenül, akár emberfelettien nehéz, mégis gyönyörű úton, amelynek „eredménye” – a családjához fizikailag és érzelmileg is visszatérő, életét folytatni tudó férfi és apa – magáért beszél. És innentől kezdve tulajdonképpen mindegy, hogy mindez valóban megtörtént-e vele, vagy csak egy kórházi ágyon fekve találta ki magának, vagy a kettő közül egyik sem, esetleg mindkettő – ő a legutóbbit állítja, és a családja hisz neki. Én is. A férjem ugyan nem nyilatkozott róla, de azt hiszem, csak nem akarta bevallani, hogy ő is elhiszi.

Egy hívő embert (vagy akár egy nem hívő szakembert) bizonyára nem kell győzködni erről a lelkileg rendkívül megterhelő, mégis a lelki gyógyulás szempontjából feltétlenül szükséges utazások – a megtérés és a megbocsájtás szorosan összefüggő, de egymást nem minden körülmények között feltételező útjainak – fontosságáról. Aki hiszi és személyesen megélte Isten feltétlen szeretetét, és életét aszerint éli, vagy legalábbis megpróbálja, az nemcsak megérti, de esetleg Mackkel együtt át is éli mindezt. (Én így jártam.)

Ezen utazás lépéseit már én sem szeretném elárulni, de muszáj megemlítenem a számomra legtöbbet nyújtó jelenetet: ez nem a megbocsájtás a gyilkosnak és az azt követő teljes gyógyulási folyamat, hanem az eggyel korábbi lépés: egy titkos barlangbeli beszélgetés, amikor Mack képes lesz lemondani az ítélkezésről, mert végre megérti, Isten minden embert egyformán szeret. A két megbocsájtós jelenet mellett talán még ez a másik olyan helyzet, amely leginkább próbára teszi a nézői tűréshatárt, talán még a hívőkét is, de nagyon érdemes végighallgatni ezt a beszélgetést. A könyvet is elsősorban emiatt fogom majd elolvasni.

A nem hívők előtt két út áll: az egyik, hogy behelyettesítik Istent (akit a filmben Papának nevez a család, és ő is annak hívja magát) valami olyasmivel, amiben hisz (sors, univerzum, stb.), az isteni szeretetet pedig behelyettesítik az embertársaink irányába gyakorolt feltétel nélküli szeretettel, és akkor talán ugyanúgy végig tudnak menni ezen az úton (ha igazán akarják és eléggé elszántak), mint egy hívő. Hiszen – akár tisztában vagyunk vele, akár nem – a bántalmazottak szakember általi kezelése, gyógyítása esetében is az a cél, hogy az illető továbblépjen, ez pedig csak úgy lehetséges, ha megbocsájt bántalmazójának, máskülönben egész életében keserűen és boldogtalanul fog élni, hiszen a másik iránt érzett harag és gyűlölet őt emészti fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy az illető utána nem lehet szomorú vagy akár dühös, amikor eszébe jut vesztesége; de nem mindegy, hogy ezek a rossz érzések időnként támadnak rá (amelyek a szakértők szerint idővel egyre ritkábbak lesznek), vagy pedig egy állandó negatív érzelmi állapotban él (depresszióban, megkeseredve, agresszív elutasítással a világ iránt), azaz a filmben említett „nagy szomorúságban”. A másik (nézői) út, hogy elutasítja az egész folyamatot (nemcsak a hit általi, hanem a szakértői gyógyulást is, mondván: egy már nem élő, bántalmazó apának teljesen felesleges megbocsájtani, saját lányunk gyilkosának pedig lehetetlen vagy nem szabad. Így viszont lemarad erről a csodálatos lelki utazásról és magáról a gyógyulásról, következésképpen egy békés(ebb) életről.

Ezekhez a kulcsfontosságú nézői döntésekhez képest szerintem már csak apróság az, hogy miért kell sci-fi elemeket behozni a filmbe (ami látszólag belépés egy másik univerzumba, valójában egy belső utazás), vagy miért van emberi arca a Szentháromság három szereplőjének, és az miért éppen olyan, amilyen: Isten miért egy afroamerikai nő, illetve később egy indiánnak kinéző férfi, Jézus miért egy latin-amerikai figura, a Szentlélek pedig miért egy ázsiai szépség. A férjem hollywoodi filmipari megfelelésre (röviden: PC) gyanakodott, amit nyilván én is érzékeltem, de elengedtem, hogy ne vigye el a figyelmemet a lényegről. Ezt javaslom másnak is.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Fotó: iheart.com 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk