„A jószándékú tanácsok nem hatnak, amíg az élet meg nem érteti velünk a saját bőrünkön azt, amitől mások óvni akartak” – interjú Zayzon Zsolttal

Zayzon Zsolt színművésszel beszélgettünk Körkérdés című rovatunkban, melyben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Egy kis erdélyi faluban, Gyergyóditrón nőttem fel. 8-9 évesek voltunk, amikor érdekelni kezdett a felnőttek cigarettázása. Kitaláltuk és megbeszéltük, hogy lopunk néhány szálat, és a legideálisabbnak tűnő búvóhelyen, egy fűrészmalomban a faforgács között titokban elszívjuk. Egészen komoly katasztrófa is lehetett volna belőle, de akkor persze nem így fogtuk fel. Szerencsére nem történt baj, mert valaki beárult, és még időben megjelentek a szülők.

A másik történetem: egy régi, már nem használt temetőben a sok esőzés után beszakadt a domboldal, és mivel mi éppen arra kirándultunk, kikapartunk egy egész csontvázat. Felnőtt fejjel nyilván ez is nagy butaságnak tűnik, de akkor izgalmas kalandként éltük meg. És hát, ha mindezeket a butaságokat nem követtük volna el, miről is szólt volna a gyerekkorunk?

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Hála Istennek, nagyon művelt és jó ember az apám, kiegyensúlyozott családban nőhettem fel. Rengeteget tanultam mindkettőjüktől, de ami a mai napig kísér: bármit csinálok, próbáljam meg a legjobb tudásom szerint, odafigyeléssel tenni; és ne hagyjam, hogy a dolgok elmenjenek mellettem. Nem terelgettek semmilyen pályára, nem akarták meghatározni, mi legyen belőlem, csak ez a kikötésük volt. És amikor beszélgettünk erről, mindig arra jutottunk: bármennyire is szeretjük a szabadságot, az élvezeteket, az embert a munka határozza meg; és ha mindenki becsülettel elvégezné a rábízott feladatokat, akkor a világ egy jobb hely lenne. Naiv, de igaz.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyermekének?

Ugyanezt. Emellett azt is próbálom megtanítani a fiamnak, hogy nem kell a tökéletességre törekedni, nem kell félni a hibáinktól, hiszen mindenképpen fogunk véteni, inkább próbáljunk meg szembenézni velük és kijavítani őket. Próbálom becsületre, őszinteségre nevelni őt, és arra, hogy elég bonyolult a világ, nem kell hazudni, hogy azzal még bonyolultabbá tegyük.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Nekem nincs problémám a koedukált neveléssel és nem is értek hozzá. Biztosan lehet pro és kontra érveket is hozni, de nekem laikusként jónak tűnik, különösen a mai világban.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

A jogos szó megváltoztatja az ember gondolatait. Arra gondolok, hogy ha szeretteimet bántanák, akkor nem gondolkodnék, nem mérlegelném a jogosságot, hanem ösztönösen feljogosítanám magamat az erőszak alkalmazására, de ettől még nem érezném azt jogosnak. Hallottam egy történetet, ami jól illusztrálja, mennyire feloldhatatlan ez a dilemma, amiről elméleti síkon ugyan sokat lehet beszélni, de a valóság mindig bonyolultabb. Jön a vonat és kettéválik a sín: az egyikhez öt ember van kikötözve, a másikhoz csak egy, eloldani nem tudom, de nálam van a váltókar. Melyiket választanám? És melyiket választanám akkor, ha az az egy az édesanyám, a másik öt ember pedig ismeretlen?

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Nem szeretem azt az elméletet, amely szerint a férfiak nem sírhatnak, nem lehetnek gyengék. Nagyon sok helyzetben sírunk és gyengék vagyunk, és én mindig azt tapasztaltam az elmúlt 20 évben, ha valaki a rossz állapotát leplezni próbálja, abból csak még rosszabb helyzetek születnek. Hiszek abban, hogy az emberek energiái érezhetőek, például a gyerekem is azonnal megérzi, ha nem vagyok jól. Macsóskodásnak érzem, ha nem vállalhatjuk azt, hogy időnként gyengék vagyunk, hibázunk, valamit nem tudunk megoldani. A kérdés az, hogyan kezeljük és hogyan álljunk fel belőle – ha ezt felvállaljuk, akár sokkal erősebbekké is válhatunk.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Azt hiszem, mi az utolsó generáció vagyunk, akik még abban a fajta szokásmódban nőttünk fel, hogy a házimunka 99%-át a nők végzik. De én már nem értek vele egyet, és bár nekem is nehéz volt megtanulni – de sikerült –, hogy ezeket a dolgokat meg kell osztani egyenlő módon, hiszen ma már a nők is ugyanolyan sokat dolgoznak a házon kívül. Sőt, vannak olyan periódusok, amikor az egyik szabadabb, a másik elfoglaltabb. Ezt meg kell érteni és tanulni annak is, aki hagyományos munkamegosztás szerint élő családból jött, aki például édesapját nem látta házimunkát végezni. És nyilván vannak feladatok, amiket nem szeretünk, például a volt feleségem utált porszívózni, én pedig felmosni, ezért ezeket mindig a másik végezte.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Egyedül élek, ezért minden házimunkát elvégzek, de akkor is megcsináltam bármit, amikor párkapcsolatban éltem. Még az utált felmosást is, és utána örülni tudok neki. Nem tartom megalázónak, életem szerves részének tartom azt, ahogyan a környezetemhez viszonyulok.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Nekünk, színművészeknek, nagyon furcsa munkahelyünk van: néha egészen laza, máskor viszont nagyon strapás. Azt nagyon sajnálom, hogy a megfeszített tempójú hetek alatt kevesebb időt tudok a fiamra fordítani, és mivel volt feleségem is színésznő, sokszor kerülünk nehéz helyzetbe. De ez is hozzátartozik az élet bonyolultságához, és a fiunk ebben nő fel, neki ez a természetes, nem tudja milyen „civil családban” élni – bár azt látom, hogy ott is egyre inkább jellemző ez a hektikus életmód. Arra kell vigyáznunk, hogy az együtt töltött idő tartalmas legyen.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Én sajnos belebuktam, és ezt a kudarcot régóta igyekszem feldolgozni. Volt feleségemmel mély baráti viszonyban vagyunk, mert a közös gyermekünk szempontjait előtérbe tudtuk helyezni. Mindig is szép elméletem volt a házasságról, de ma már tudom: az élet sokkal bonyolultabb. A házasság célja, hogy gyerekeink legyenek, akikért felelősséggel tartozunk, közös „szeretetcsomagban” próbáljuk felnevelni; ugyanakkor az ember egy önző lény, így számára a házasságnak ezen túl az is célja, hogy ne maradjon egyedül, legyen egy társa, akivel közös tartalmas életet élhet. Én is erre vágyom, de mivel túl idealista hozzáállásom van, bele szoktam bukni; nyilván közben én is rengeteg hibát követek el.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, de arra jutottam: semmi értelme. Szoktuk mondani: jaj, ha visszamehetnénk... De akkor már nem úgy lenne. Nem szabad belenyúlni az időbe, mert akkor minden más is megváltozva – gondoljunk a pillangóhatásra. Inkább az a fontos, hogy az elkövetett hibáinkból tanuljunk, és ne kövessük el még egyszer azokat. Egy egész Dosztojevszkij-életművet tudnék elmesélni, hány helyzetet tudnék másképp csinálni utólag. Nagy közhely, hogy csak saját kárunkon tanulnunk, de így van: a jószándékú tanácsok nem hatnak, amíg az élet meg nem érteti velünk a saját bőrünkön azt, amitől mások óvni akartak.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Mindig van. A mesékben is – amelyek nem is olyan régen még a felnőtteknek is szóltak – mindig voltak, vannak hősök, mert kellenek a követendő példaképek, a hétköznapi hősök. A világ nem ebbe az irányba halad, mert a bulvármédia anyagi haszon és egyebek miatt keresi a nézettséget, rossz példaképeket állít elénk, akár értéktelen embereket is. Olyan fajta hősökre van szükségünk, akiknek nincs szuperhős jelmezük, de felkapjuk a fejüket rájuk, mert csendben, tisztességgel végzik a dolgukat, másokra is figyelve élik az életüket, ki tudnak állni magukért és másokért is.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Pici gyerekkoromban vágytam arra, hogy színész legyek, a nagybátyám a sepsiszentgyörgyi színházban dolgozik, és engem is elkapott a varázslat. Később sportoltam, állatorvos akartam lenni, de a gimnáziumban újra előjött ez a vágyam. Bonyolult szakma, de rajongok érte.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Három éve egy hasonló kérdésre Leonardo da Vincit mondtam, mert az ő munkássága lenyűgöz; megismerném, mit gondol a világról, hogyan lehet ilyen hatalmas teljesítményt ennyi idő alatt összerakni. De mostanában inkább azzal találkoznék, aki éppen foglalkoztat; például ha Shakespeare, akkor vele. Tehát sok-sok emberrel találkoznék, akár minden este mással. De például Freuddal bármikor.

Mit jelent önnek az, hogy „szent”?

Ezt a szót csak a kereszténységen keresztül, bibliai definícióként tudom értelmezni, a profán ellentéteként. Hétköznapi értelemben nem használom.

NÉVJEGY – színművész.

  • Gyergyószentmiklóson született 1979. augusztus 20-án.
  • Gyermekkorát Csíkszeredában töltötte. 1985-1993 között a Nagy István Képzőművészeti Iskola, 1993-1997 között a Márton Áron Gimnázium tanulója volt. 1997-2001 között a Marosvásárhelyi Egyetem színész szakos hallgatója volt, 2003-2005 között az intézmény tanársegédjeként is dolgozott. 2001-2005 között a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat, 2005-2011 között a Pécsi Nemzeti Színház, 2011-2012 között a szombathelyi Weöres Sándor Színház, 2012-2014 között a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. 2014-2019 között a kecskeméti Katona József Színház színésze volt.2019-től a Thália Színház tagja.
  • Legfontosabb díjai: Hunyadi László-díj (2003); Pécsi Nemzeti Színház Nívódíj (2007); Pécsi Nemzeti Színház Közönségdíj (2009); Szendrő József-díj (2009); Pethes-Agárdi-díj (2011); Legjobb férfi epizodista (Kecskemét, 2016/2017); Legjobb színész (Kecskemét, 2018/2019).
  • Elvált, egy gyermeke van.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Fotók: bcoolmagazin.hu, Bodnár Zsófi

www.theater.hu 

MTI, hiralbumm.lapunk.hu

thalia.hu 


Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk