„Nagy félelmem, hogy nem tudok elbúcsúzni tőlük...” – interjú Győrfi Pállal

Győrfi Pál mentőtiszttel, mentálhigiénikussal, PR-szakemberrel beszélgettünk Körkérdés című rovatunkban, melyben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Anyukámék mindig arra kértek, hogy vegyek fel sapkát, amikor hideg van, én viszont mindig meg akartam úszni. Bár azzal fenyegettek, hogy felnőtt koromban kopasz leszek, nem hittem el nekik, és a kapualjban – a Szent István körúton laktunk egy négyemeletes bérház első emeletén –, ahol már nem láttak, mindig levettem és eldugtam egy rejtekhelyre, ahonnan hazafele elővettem. Butaság volt, bár a szakértők szerint nem csak ezért ritkult meg a hajam.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Apukám zenész volt, fúvóshangszereken játszott, főképp klarinéton és szaxofonon. Mindig volt benne valamiféle bohémság, ugyanakkor nagyon komoly is tudott lenni, igyekezett jó irányba nevelni, s ha kellett, szigorú is tudott lenni. De legtöbbször mosolygós volt, és ezt én is örököltem, bennem is nagyon erős a humor iránti vágy, nem véletlenül vállalok szereplést kevésbé komoly témákban, műsorokban is. Apukám azt akarta, hogy a fia életrevaló, talpraesett legyen, ezért rosszul viselte, ha nem tudtam, merre járunk, ha elveszettnek tűntem. Én pedig meg akartam felelni neki, ezért felnőttkoromra nagy ismerője lettem a fővárosnak – ebben persze a 25 év mentőzés is sokat segített. De egyébként már 16 évesen önálló életet éltem, 18 évesen egzisztenciálisan is függetlenedtem szüleimtől.  Még velük éltem, de pénzt sosem kértem tőlük, és erre büszke voltam. Nagy lépés jelentett e téren a katonaság is. Akkor persze nem mindig láttam a jó oldalát, ráadásul Szolnokra kerültem, nagyon vegyes társaságba, de utólag tudom: egészen jó iskola volt, ahol megtanultam az önállóságot, és ahol egy idő után beosztottjaim is voltak, tehát felelős voltam másokért is. A mentőzés is bizonyos szempontból hasonló, csodálatos hely: csapatban, közös egymásrautaltságban, közösségi szellemben dolgozunk.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne a gyermekeinek?

Egyke voltam, így sokáig nem tudtam közvetlenül megtapasztalni a gyermekről való gondolkodást, ezért óriási fordulópontot jelentett számomra, amikor viszonylag későn, 32 évesen gyerekem született. Nem készültem tudatosan az apaságra, de akkor hirtelen rájöttem, mekkora csoda ez: a felnőtté válás következő lépése, amikor neked kell gondoskodni másokról. Azóta még született három gyermekem, és életem fő vonala lett a család, nem is tudok nagyobb értéket elképzelni – alaposan megváltozott tehát a világképem az elmúlt 25 év alatt. Mivel ők még kisebbek, még nem tartunk a nagy üzeneteknél, útravalóknál; a szeretet és az elfogadás az, ami most számukra megteremti a lelki békét. Úgy látom, olyanok mint egy-egy tartály vagy akkumulátor, amit addig tölthetünk szeretettel, amíg kicsik, hogy legyen majd miből meríteniük. Néha talán jobb lenne erősebb határokat szabni, szigorúbbnak lenni, de szerintem még mindig így járnak jobban, mert nagyon kemény világ vár rájuk, és nem árt, ha fel van töltve az érzelmi energiaraktáruk. Ugyanakkor egyre többet gondolkodom azon, hogy üzenetet kellene hagynom neki, például videóüzenetet. Nagy félelmem ugyanis, hogy nem tudok elbúcsúzni tőlük. Most már értem az imádságot: „Ments meg uram minket a hirtelen haláltól”, úgy látom, hogy a gyerekeim szempontjából az nagyon rossz lenne. A másik, amin gondolkodom, hogy milyen képességeiket, készségeiket kellene fejleszteni – ez most sokkal nehezebb, mint 50-100 évvel ezelőtt, mert akkor jóval lassabban változott a világ; most nem tudni, 10 év múlva mi lesz fontos, de talán épp ezért lehet fontos a változásra való képesség, az alkalmazkodás képessége.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Én a Szemere utcai általánosba jártam, ami régen fiúiskola volt, mellette pedig egy lányiskola, de én el sem tudtam volna képzelni lányok nélkül az életemet. Nagyon örülök, hogy együtt lehettem velük; nem szerettem volna, ha nélkülük kellett volna élnem, akár csak az iskolában is.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Gyűlölöm, megrémiszt az erőszak, és nehezen tudom kezelni, ugyanakkor mentősként nagyon sokszor találkoztam vele, erőszaktevőkkel és áldozatokkal is. El tudom képzelni, hogy van olyan helyzet, amelyben nincs más megoldás és a végeredmény szempontjából szükséges az erőszak alkalmazása, de 99%-ban nem szül jó vért és nem oldja meg a helyzetet. És amint tudjuk, az erőszak sosem csak testi, hanem lelki sebeket is okoz, amelyek még nehezebb gyógyulnak.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Valóban vannak nehéz helyzetek, melyekben a férfinak erősnek kell lenni. De ez nemcsak a férfiakra, a nőkre is igaz. Ugyanakkor pedig egyáltalán nem ördögtől való, ha egy férfi kimutatja az érzéseit, és őszintén kommunikál. Álságos, ha a lelke belül szenved, de nem mutatja ki – ebből rengeteg érzelmi és párkapcsolati probléma származik. Én azok közé tartozom, akik képesek akár egy mesefilmen, például a Kungfu pandán elsírni magukat. A gyerekeim ezt tudják rólam, és a közös filmnézés közben egy megható jelenetnél már sandítanak rám, de ettől nem hiszem, hogy gyenge embernek tartanának.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

A házasság minden területén a win-win helyzetre kell törekedni, vagyis arra, hogy mindkét félnek jó legyen. Konszenzust – nem kompromisszumot – kell teremteni, amelyben mindenki azt vállalja, ami számára elfogadható. És talán érdemes lenne ezt már összeköltözéskor megbeszélni.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Szoktam vasalni, barkácsmunkákat végezni, szemetet kivinni, felporszívózni. A feleségem mos és csodálatosan főz, én viszont abban nem vagyok tehetséges. Mindketten dolgozunk, így rendszerint este 9 után, a beszélgetés helyett végezzük a házimunkát – ami nem ideális, tudom.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Hajlamos vagyok nagyon sok minden elvállalni. Nemcsak a mentős munkát, hanem előadásokat, tanfolyamokat, szerepléseket is. Ezeket elsősorban nem a pénzért teszem – nyilván az sem jön rosszul egy négygyermekes családban –, hanem azért, mert borzasztóan szeretem csinálni, nem élem meg teherként, minden reggel izgatottan várom, hogy aznap mi minden vár rám, mert a munkám egyben a hobbim is. Ugyanakkor nehéz velem lefixálni egy családi programot; van olyan wellness-hétvégi ajándékkupon, ami egy éve vár a beváltásra. Igyekszünk kettesben is lenni, gyerekek nélkül; a covid előtt és az enyhülésekkor hetente-kéthetente egy-egy estére kimozdulni. A gyerekek ebbe születtek bele, de amikor nem dolgozom, akkor velük vagyok, mert sörözni nem járok, a heti kétszeri futást pedig munka előtt kora reggel letudom.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

A feleségemhez nagyon sokféle szál fűz; ő egy olyan társ, aki úgy fogad el, amilyen vagyok. Azok az igazán meghatározó emberi kapcsolatok, ahol önmagad lehetsz, ahol nem kell szerepet játszanod. Nem kell a másik minden tulajdonságát ideálisnak vagy optimálisnak tartani, de el kell tudni fogadni egymást. A mi házasságunk integráns része a három közös gyermekünk, akik növelik annak értékét és új dimenziót nyitnak meg: a kettőnk egysége kibővül egy ötemberes egységgé, ahova elsőszülött nagy fiam időnként, hétvégente becsatlakozik hatodiknak.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Az Irie Maffia zenekarnak van egy dala: „ha volna még egy bónuszjáték az életünk végén, mindent pont ugyanígy tennék, újra pont ugyanaz lennék…” Szeretem ezt a számot, én is így tennék. Utólag beigazolódhat, hogy nem minden döntésem volt helyes, de akkor és ott a legjobbat igyekeztem kihozni belőle, ezért minden döntésemet vállalom.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Elfogult vagyok. Az életmentés új hangsúlyt kapott az utóbbi években. Ezért én nem szuperhősökre gondolok, hanem hétköznapi hősökre, akik megállnak, és segítenek az utcán egy ismeretlen emberen. Nagyon sikeresek az életmentő kampányaink, úgy tűnik, üzenetünk eljutott az emberekhez, így ma sokkal több embert meg tudunk menteni, mint 10 évvel ezelőtt. Békeidőben a hős fogalma kicsit mást jelent, de az önfeláldozás, szolidaritás értékei mentén ma is lehet értelmezni a hősiességet. Pátosz nélküli hős az is, aki egyedül neveli a gyermekeit, aki idős beteg szüleit ápolja, vagy aki a saját karrierjét feláldozva gondozza például fogyatékos testvérét. 

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

A mentőzés; hatéves korom óta mentős akartam lenni.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Nem tudom, meddig fogok élni, ismerni fogom-e az unokáimat, ezért ha esetleg mégsem így lenne, akkor azt válaszolnám, hogy hacsak egy pillanatra is, de találkozhassam velük. Emellett eszembe jut Nagy László költő videóüzenete, amelyben megkérdezték, mit üzen az utókornak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket; ha lesz emberi szellemük, akkor tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”

Mit jelent az ön számára az, hogy „szent”?

Miközben nagyon sok példamutató cselekedet és élettörténet volt a történelemben, és van mai is körülöttünk, fontos kiemelni néhányat, amelyek útjelzőtáblaként működhetnek, mert olyan értékeket mutatnak fel, amelyekhez lehet igazodni.

NÉVJEGY - mentőtiszt, mentálhigiénikus, PR-szakember.            

  • Budapesten született 1964-ben.
  • A HIETE Mentőtiszti Kar elvégzése után a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Tanszékén folytatott tanulmányokat. PR szakképesítését a Skull Kommunikációs Iskolában szerezte meg. A mentés, betegellátás évei után egy multinacionális gyógyszeripari vállalat alkalmazásában tapasztalatokat szerzett az értékesítés, a marketing, majd később a termék, szolgáltatás és vállalati PR területén.
  • 2001-től az Országos Mentőszolgálat kommunikációs és PR- vezetőjeként a szóvivői tevékenységen túl az intézmény összes belső és külső kommunikációs tevékenységét szervezi, felügyeli. Számos képzési formában oktat, tanácsadóként tevékenykedik. Címzetes egyetemi és főiskolai docens. Nagyon gyakran szerepel a médiában.
  • A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjének kitüntetettje, valamint több szakmai díj, elismerés birtokosa.
  • Házas, négy gyermeke van.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Fotók: Bors (vezető kép)

Győrfi Pál hivatalos Facebook-oldala 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk