A hazugság az egyetlen járható út? – folytatódik a Házassági leckék középhaladóknak a Centrál Színházban

Mennyire ismerjük jól a házastársunkat? Na és a legjobb barátunkat, barátnőnket? Meddig és hogyan élhetünk vissza a másik bizalmával; azaz meddig és hogyan tartható titokban a hűtlenség? És vajon melyik a jobb: őszintének lenni és vállalni a fájó igazságot vagy hazugságban élni és közben tartani a lebukástól? Nem lehet véletlen, hogy a Házassági leckék középhaladóknak a Centrál Színház egyik legnépszerűbb előadása volt, amely folytatásért kiáltott. Ahogy az első, úgy a második rész is elsőre frivol komédiának, könnyed kikapcsolódásnak tűnik, miközben komoly és örökzöld kérdéseket feszeget.

Az eredeti előadás alaphelyzete, ha esetleg valaki nem látta: Michel (Stohl András) hónapok óta csalja feleségét, Laurencet (Balsai Móni), legjobb barátja, Paul (Schmied Zoltán) feleségével, Alice-el (Kovács Patrícia), akikkel rendszeresen összejárnak. Egy ilyen közös este során kiborulni látszik a bili, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt a néző a mesterien vezetett eseményekből kikövetkeztetné. Ennél többet csak azért nem árulhatok el, mert azzal lelőném nemcsak az eredeti darab, hanem a folytatás poénját is. Bár ez tulajdonképpen nem folytatás, hanem az előző előadás újragondolása, viszont ugyanazzal a négy karakterrel és nagyon hasonló poénokkal, helyzetkomikummal és csavarokkal; azzal a különbséggel, hogy itt a kiinduló helyzetben (állítólag) Paul csalja a feleségét, de még nem tudni kivel. Ennek apropóján kezd el beszélgetni, majd vitatkozni Michel és felesége (utóbbi volt az, aki rajtakapta Pault), először kettesben, majd a hozzájuk vacsoravendégeként érkező baráti házaspárral négyesben; arról, hogy mi a különbség az őszinteség, a tapintat és a hazugság között, és hogy mi a helyes, ha valaki csalást követ el vagy leplez le: őszintén elmondani mindent a házastársnak (jó barátnak), vállalva a krízishelyzet előidézésének kockázatát vagy nem szólni róla a másiknak, „kegyes” hazugságban tartva őt, és így megőrizve a párkapcsolat (barátság) látszatát.

Laurence sokáig és meggyőződéssel érvel a tiszta szerelem és az őszinteség mellett, de úgy tűnik ezzel egyedül marad: férje gyanúsan vehemensen tiltakozik („Barátaink magánélete nem tartozik ránk”; „Ezzel csak fájdalmat okoznál”; „Te lennél a válásuk felelőse!”), Alice gyanúsan bölcsen („Van, amiről jobb nem tudni, én nem mondanám el...”), Paul pedig gyanúsan csendesen próbálja lebeszélni („Az emberek nem akarnak szembesülni az igazsággal; amikor én eleinte minden írónak elmondtam a véleményem a könyvéről, mind megutáltak; a barátnőd is meggyűlölne”). Bár mindenki gyanús, az észérvek súlya és a többség nyomása alatt Laurence végül megadja magát, de az este már nem alakul túl jól. Utána újra kettesben folytatódik a beszélgetés a vendéglátó házaspár között: Laurence elkezdi egyre erőteljesebben nyaggatni férjét arról, vajon ő megcsalta-e valaha. Michel döbbenten háborog, de felesége nem hagyja békén, így a férj kínjában elmesél valamit, mire a nő teljesen kiakad, erre Michel visszavonja, amit addig bevallott. Másnap ugyanez folytatódik, csak épp fordítva: ekkor Laurence áll elő egy megcsalásos sztorival, mire a férj akad ki teljesen, és ezek után már egyik sem bízik a másikban; sőt – különösen az első részt nem látó vagy annak csavarjait elfeledő – néző is teljesen összezavarodik: ki hazudik és ki nem, ki a hűtlen és ki nem, ki kivel csalja meg a másikat. És itt megint abba kell hagynom a mesélést, mert félő, hogy lelőném a poént...

A szerző remekül bonyolítja a szálakat, és ahogy az eredeti részben, a folytatásban is egy viszonylag egyszerű élethelyzetből hoz létre egy olyan fordulatos történetet, amely 90 percig székbe szegezi a nézőt. Itt is lassan, jelenetről jelenetre építi fel a cselekményt és árnyalja a karaktereket, hogy látszólag egyre homályosabb legyen minden és a végén egy nagyot robbanjon. Az eredeti előadásban is Laurence volt a „nyomozó”, de ott a férjén volt a fókusz, ő szerepelt minden jelenetben, most viszont a feleség a főszereplő, hozzá képest még Michel is „mellékszereplő”, de Balsai Móni úgy áll helyt a hol mosolygós naiva, hol komor és bizalmatlan feleség szerepében, hogy a többiek számára is bőven jut játéktér és rivaldafény, még ha kevesebb is, mint az eredeti előadásban. A történet szerintem az utolsó utáni rész nélkül kerek, de gondolom az eredeti előadást nem ismerő nézők számára tartották szükségesnek a meglepetés-magyarázatot. Én csak azért nem bántam a rájátszást, mert addig is nézhettem kedvenceimet a színpadon.

Az előadás erőssége, hogy miközben könnyesre nevetjük magunkat a látszólag vicces, de közben nagyon is komoly helyzeteken, és élvezzük a négy „nagyágyú” színművész fergeteges játékának minden pillanatát (amelyben minden szónak, poénnak, hanglejtésnek, mozdulatnak és arcmimikának pontos helye és hol könnyebben, hol nehezebben dekódolható üzenete van – épp úgy, mint egy fordulatos krimiben), nemcsak hogy nem unatkozunk egy pillanatig sem, hanem kénytelenek vagyunk elgondolkodni rajta. Már az előadás közben is, de legkésőbb utána. Hiszen már a darab első perceiben szembejön az első ütős kérdés: elmondhatjuk-e a legjobb barátunknak, ha annak házastársáról megtudtunk valami kellemetlent? Van-e jogunk tudni legjobb barátunk magánéletéről és van-e jogunk beleavatkozni abba bármi módon? És mi a helyzet saját magunk, illetve házastársunk titkait illetően? És ha bárkinek van (lenne) titkolni valója, akkor mi (lenne) a helyes: őszintének lenni és vállalni a fájó igazságot vagy hazugságban élni és közben folyton tartani a lebukástól? Egyáltalán megcsalás-e egy csók? És a legfontosabb: vajon ugyanazt válaszolnánk ugyanezekre a kérdésekre, ha a barátaink helyett saját házasságunkról, ha párunk helyett magunkról van (volna) szó?

Cikkajánló: Nagyvárosi fények – vígjáték szavak nélkül, avagy Charlie Chaplin a Játékszínben • Akinek aranya van, mindene van? – Eldorádó a József Attila Színházban 
Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkonA férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

„Egy csók igazán nem fontos, láttunk már ilyet, az ember érzelmi élete ma olyan kaotikus” – érvel Michel. „Ezek szerint nem helyesled, de nem is ítéled el” – szegezi neki a felesége, amit a férj kénytelen elismerni és fenntartani mindaddig, amíg nem kerül olyan helyzetbe, hogy őt személyesen érintse a kérdés. „A hazugság tehát a barátság bizonyítéka?” – kérdez vissza kétségbeesetten (és, vagy ravaszul?) Laurence, majd nemsokára újra felteszi a kérdést magukra vonatkoztatva: „a hazugság a szerelem bizonyítéka?” Tehát a hazugság az egyetlen járható út (a szerelemben és a barátságban is)? „Nem, csak tapintat, ha nem mondjuk el az igazat; ha mindenki elmondaná az igazat, egyetlen pár sem maradna együtt a Földön” – válaszol a férj, egyre jobban belekavarodva az egyre jobban sántító érvelésébe, amit mégis fenntart mindaddig, amíg nem kerül olyan helyzetbe, hogy őt személyesen érintse a kérdés. Akkor viszont már borul minden. De hogy mi minden, az legyen az előadás titka. Jó szórakozást és még jobb gondolkodást a látottakon, hallottakon!

Antal-Ferencz Ildikó

*

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk