Az eredeti előadás alaphelyzete, ha esetleg valaki nem látta: Michel (Stohl András) hónapok óta csalja feleségét, Laurencet (Balsai Móni), legjobb barátja, Paul (Schmied Zoltán) feleségével, Alice-el (Kovács Patrícia), akikkel rendszeresen összejárnak. Egy ilyen közös este során kiborulni látszik a bili, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt a néző a mesterien vezetett eseményekből kikövetkeztetné. Ennél többet csak azért nem árulhatok el, mert azzal lelőném nemcsak az eredeti darab, hanem a folytatás poénját is. Bár ez tulajdonképpen nem folytatás, hanem az előző előadás újragondolása, viszont ugyanazzal a négy karakterrel és nagyon hasonló poénokkal, helyzetkomikummal és csavarokkal; azzal a különbséggel, hogy itt a kiinduló helyzetben (állítólag) Paul csalja a feleségét, de még nem tudni kivel. Ennek apropóján kezd el beszélgetni, majd vitatkozni Michel és felesége (utóbbi volt az, aki rajtakapta Pault), először kettesben, majd a hozzájuk vacsoravendégeként érkező baráti házaspárral négyesben; arról, hogy mi a különbség az őszinteség, a tapintat és a hazugság között, és hogy mi a helyes, ha valaki csalást követ el vagy leplez le: őszintén elmondani mindent a házastársnak (jó barátnak), vállalva a krízishelyzet előidézésének kockázatát vagy nem szólni róla a másiknak, „kegyes” hazugságban tartva őt, és így megőrizve a párkapcsolat (barátság) látszatát.

Laurence sokáig és meggyőződéssel érvel a tiszta szerelem és az őszinteség mellett, de úgy tűnik ezzel egyedül marad: férje gyanúsan vehemensen tiltakozik („Barátaink magánélete nem tartozik ránk”; „Ezzel csak fájdalmat okoznál”; „Te lennél a válásuk felelőse!”), Alice gyanúsan bölcsen („Van, amiről jobb nem tudni, én nem mondanám el...”), Paul pedig gyanúsan csendesen próbálja lebeszélni („Az emberek nem akarnak szembesülni az igazsággal; amikor én eleinte minden írónak elmondtam a véleményem a könyvéről, mind megutáltak; a barátnőd is meggyűlölne”). Bár mindenki gyanús, az észérvek súlya és a többség nyomása alatt Laurence végül megadja magát, de az este már nem alakul túl jól. Utána újra kettesben folytatódik a beszélgetés a vendéglátó házaspár között: Laurence elkezdi egyre erőteljesebben nyaggatni férjét arról, vajon ő megcsalta-e valaha. Michel döbbenten háborog, de felesége nem hagyja békén, így a férj kínjában elmesél valamit, mire a nő teljesen kiakad, erre Michel visszavonja, amit addig bevallott. Másnap ugyanez folytatódik, csak épp fordítva: ekkor Laurence áll elő egy megcsalásos sztorival, mire a férj akad ki teljesen, és ezek után már egyik sem bízik a másikban; sőt – különösen az első részt nem látó vagy annak csavarjait elfeledő – néző is teljesen összezavarodik: ki hazudik és ki nem, ki a hűtlen és ki nem, ki kivel csalja meg a másikat. És itt megint abba kell hagynom a mesélést, mert félő, hogy lelőném a poént...

A szerző remekül bonyolítja a szálakat, és ahogy az eredeti részben, a folytatásban is egy viszonylag egyszerű élethelyzetből hoz létre egy olyan fordulatos történetet, amely 90 percig székbe szegezi a nézőt. Itt is lassan, jelenetről jelenetre építi fel a cselekményt és árnyalja a karaktereket, hogy látszólag egyre homályosabb legyen minden és a végén egy nagyot robbanjon. Az eredeti előadásban is Laurence volt a „nyomozó”, de ott a férjén volt a fókusz, ő szerepelt minden jelenetben, most viszont a feleség a főszereplő, hozzá képest még Michel is „mellékszereplő”, de Balsai Móni úgy áll helyt a hol mosolygós naiva, hol komor és bizalmatlan feleség szerepében, hogy a többiek számára is bőven jut játéktér és rivaldafény, még ha kevesebb is, mint az eredeti előadásban. A történet szerintem az utolsó utáni rész nélkül kerek, de gondolom az eredeti előadást nem ismerő nézők számára tartották szükségesnek a meglepetés-magyarázatot. Én csak azért nem bántam a rájátszást, mert addig is nézhettem kedvenceimet a színpadon.

Az előadás erőssége, hogy miközben könnyesre nevetjük magunkat a látszólag vicces, de közben nagyon is komoly helyzeteken, és élvezzük a négy „nagyágyú” színművész fergeteges játékának minden pillanatát (amelyben minden szónak, poénnak, hanglejtésnek, mozdulatnak és arcmimikának pontos helye és hol könnyebben, hol nehezebben dekódolható üzenete van – épp úgy, mint egy fordulatos krimiben), nemcsak hogy nem unatkozunk egy pillanatig sem, hanem kénytelenek vagyunk elgondolkodni rajta. Már az előadás közben is, de legkésőbb utána. Hiszen már a darab első perceiben szembejön az első ütős kérdés: elmondhatjuk-e a legjobb barátunknak, ha annak házastársáról megtudtunk valami kellemetlent? Van-e jogunk tudni legjobb barátunk magánéletéről és van-e jogunk beleavatkozni abba bármi módon? És mi a helyzet saját magunk, illetve házastársunk titkait illetően? És ha bárkinek van (lenne) titkolni valója, akkor mi (lenne) a helyes: őszintének lenni és vállalni a fájó igazságot vagy hazugságban élni és közben folyton tartani a lebukástól? Egyáltalán megcsalás-e egy csók? És a legfontosabb: vajon ugyanazt válaszolnánk ugyanezekre a kérdésekre, ha a barátaink helyett saját házasságunkról, ha párunk helyett magunkról van (volna) szó?

Cikkajánló: Nagyvárosi fények – vígjáték szavak nélkül, avagy Charlie Chaplin a Játékszínben • Akinek aranya van, mindene van? – Eldorádó a József Attila Színházban 
Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkon: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.

„Egy csók igazán nem fontos, láttunk már ilyet, az ember érzelmi élete ma olyan kaotikus” – érvel Michel. „Ezek szerint nem helyesled, de nem is ítéled el” – szegezi neki a felesége, amit a férj kénytelen elismerni és fenntartani mindaddig, amíg nem kerül olyan helyzetbe, hogy őt személyesen érintse a kérdés. „A hazugság tehát a barátság bizonyítéka?” – kérdez vissza kétségbeesetten (és, vagy ravaszul?) Laurence, majd nemsokára újra felteszi a kérdést magukra vonatkoztatva: „a hazugság a szerelem bizonyítéka?” Tehát a hazugság az egyetlen járható út (a szerelemben és a barátságban is)? „Nem, csak tapintat, ha nem mondjuk el az igazat; ha mindenki elmondaná az igazat, egyetlen pár sem maradna együtt a Földön” – válaszol a férj, egyre jobban belekavarodva az egyre jobban sántító érvelésébe, amit mégis fenntart mindaddig, amíg nem kerül olyan helyzetbe, hogy őt személyesen érintse a kérdés. Akkor viszont már borul minden. De hogy mi minden, az legyen az előadás titka. Jó szórakozást és még jobb gondolkodást a látottakon, hallottakon!

Antal-Ferencz Ildikó

*

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó