Az indiánok ma is kiszabadulnak? – megnéztük a Száll a kakukk fészkére című előadást

Nemrég láttam Ken Kesey 1962-ben írt Száll a kakukk fészkére című klasszikusának legújabb színpadi adaptációját a József Attila Színházban. Nem emlékszem, hogy a könyvet olvastam-e, de a Milos Forman rendezte, Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével készült, 1975-ös, öt Oscar-díjat nyert filmet láttam, és több sikeres magyar színpadi adaptációt is. De mivel a legutóbbi nagyon mély nyomott hagyott bennem, nem voltam benne biztos, hogy szeretném-e újranézni máshol. Végül barátaim kérésére, és mert ebben a színházban számtalan emlékezetes előadást láttam az utóbbi években, elmentem. Nem bántam meg, sőt, katarzisélményt jelentett – ahogy korábban is, de most valahogy másképp, mint eddig.

Az elmegyógyintézetben játszódó történetet többnyire mindenki ismeri, de azt talán nem, hogy a könyv megjelenésével egy időben az Atlanti-óceán másik partján is született egy hasonló remekmű – Anthony Burgess botrányosnak titulált, az Államokban cenzúrázott kiadásra kényszerült Gépnarancsa –, amelynek világában az emberek ugyancsak elgépiesített, óraművé degradált lények, akik közül a renitenseket a társadalom beilleszkedési problémáik miatt ideiglenesen vagy véglegesen kivet magából, de még az „elkülönítőben” sem hagyja őket békében, hanem igyekszik „megjavítani”, újra beilleszthetővé formálni.

A saját totalitárius mivoltát hevesen tagadó, a demokratikusság látszatát fenntartani igyekvő, ugyanakkor mindent ellenőrizni, mindenkit irányítani akaró elüzletiesedett világnak, az „üzemnek” – amit elmegyógyintézet is szimbolizál – van még egy irodalmi előzménye, George Orwell 1984 című műve, de míg az a kommunista szovjethatalmat szándékozott allegorizálni, az említett regények a hidegháborús Amerikát.

A történet elbeszélője az önmagát süketnémának tettető, szokatlanul nagytermetű, félvér indián, Bromden főnök – ami azért sem véletlen, mert hiteles párhuzam állítható fel közte és a félig indián származású, az indián kultúra iránt érdeklődő író között, aki 1960-ban önként jelentkezett, hogy kórházi felügyelet mellett tesztelje az akkor még legális LSD, és az ahhoz hasonló pszichedelikus drogok hatását, így mindketten az eseményeket elszenvedői, ugyanakkor tevékeny megfigyelőként követhették a kezeltek sorsának alakulását. De ahhoz, hogy egy ilyen megfigyelő típusú ember valóban aktívvá váljon – ha a környezetének sorsát nem is, de legalább a saját sorsát kézbe vegye –, rendszerint kell egy másik személy, aki saját életerős személyiségével és kitartó próbálkozásaival felébreszti és útjára, vagyis sorsa beteljesítésére indítja őt.

Éppen ezért a filmes és színpadi adaptációknak is köszönhetően, a történet valódi főhőse az intézetbe kerülésekor még életvidám, nyers és szókimondó Randle Patrick McMurphy, akit állítólag szintén az író személyiségének részleges tükörképeként foghatunk fel. Energiája, jókedve és humora miatt, és mert ő is tetteti fogyatékosságát – de az is lehetséges, hogy csak mert valóban egyazon személyiség kivetülései –, hamarosan szimpátia alakul ki a börtönből kikívánkozott, és épp ezért elmebajt színlelő rab, és a börtönben csendes megfigyelőként szenvedő indiánfőnök között. McMurphy persze nemcsak az indiánt, hanem a többieket is megpróbálja felrázni, de egyedül nála ér el valódi változást, de azt is csak saját halála után.

Ugyanis nem sokáig tartanak a zabolátlan páciens intézeti társait felrázó próbálkozásai, hamar kialakul a sorsszerű konfliktus a szabad akaratot, a fizikai és lelki erőt képviselő McMurphy és a tökéletes „üzemvezető”, Mildred Ratched nővér, vagyis a Főnéni között. Bár hősünk sejti, majd hamarosan tudja is, hogy esélytelenül próbálkozik, mégis szembeszegül a zsarnoki hatalommal és a kilátástalan küzdelembe nem bocsátkozó betegek apátiájával. Így lett az alkotás a bele nem törődés, a „bolondos anarchia” alapműve, amelynek – és hasonló elveket követő életvitelének – köszönhetően Ken Kesey nem csupán a beat-nemzedék, hanem a hippik „szószólójává” is válhatott.

A vélemények megoszlanak arról, hogy Mildred Ratched nővér valóban velejéig gonosz zsarnok vagy csak egy fantáziátlan bürokrata, akit zavart az, ha nem működtek rendesen, vagyis az elképzelései szerint a dolgok. Én a kettő között ingadozva, de inkább az utóbbira hajlok; szerintem azért lett a film annyira emlékezetes – és kapott Oscart a karaktert megelevenítő Louise Fletcher is, nemcsak a főszereplőt játszó Jack Nicholson –, mert a Főnéni nem volt igazi gonosz, inkább csak a saját hatalmával visszaélő szívtelen „hivatalnok”, aki nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is bármit megtett azért, hogy helyreálljon az általa kívánatosnak tartott, de McMurphy megjelenése által alaposan felborított rend. (Épp ezért nem lehet véletlen az sem, hogy az utólag felépített előzménytörténetben, a Rached néven futó sorozatban a mai filmkészítők már nem találták elég izgalmasnak őt, ezért ördögi gonosztevőként építették fel. Szomorú, hogy –  ezek szerint  –  manapság a visszaélés önmagában már nem elég izgalmas, kell hozzá a gonoszság is...)

A József Attila színház előadása több ok miatt jelentett másfajta katarzist, mint eddigi élményeim. A színészek meggyőző játékát igazolja: most is – ahogy egyébként eddig is minden alkalommal – annyira beszippantott az előadás, hogy mindvégig reménykedtem abban, hogy valahogy mégiscsak megmenekül a lázadó. Amitől még igazán a szívemhez szólt az az volt, hogy mind McMurphy (Chajnóczki Balázs), mind Bromden (Fila Balázs) végig szerethető – talán túlságosan is szerethető – figuraként tűnt fel, Ratched nővér (Fehér Anna) viszont nem velejéig gonosz, hanem inkább rögeszmés rend(szer)mániásként, akinél a cél – a rend(szer) fenntartása a hatalom eszközeivel – egyértelműen szentesít minden eszközt. Embertelen? Igen, persze, hiszen több ember testi-lelki épségébe, sőt életébe kerül ennek a rend(szer)nek a fenntartása.

És mégis. Most először éreztem azt, nem taszít, nem vetem meg, sőt nem is utasítom el egyértelműen, mert rájöttem: nem állíthatom, hogy ő egy tőlem távol álló, velejéig gonosz ember, hiszen gyarló emberként mi magunk is hányszor ragaszkodunk butaságból vagy rosszul értelmezett jóindulatból az általunk felépített és féltve őrzött rendhez, a vélt igazságunkhoz, és felejtjük el a legfontosabb szabályt, a szeretetet és a másik őszinte elfogadását. Vagyis felfedeztem és elfogadtam magamban Ratched nővért is. Ahogy a lázadó McMurphyt (és némaságba menekülő Bromden, no meg a konfliktuskerülést sokféle módját választó társaikat) is. Merthogy rájöttem, miért tudok együttérezni az indulatos, kiszámíthatatlan, de életrevaló lázadóval, most is, azaz sok-sok évvel a hippikorszak után és 45 év felett, vállaltan szabálykövető, hívő keresztény konzervatívként is. Meggyőződésem szerint azért, mert McMurphy nem a szabályok ellen, hanem a butaság, a gonoszság (vagy azok keveréke) okozta embertelenség ellen lázadt, és ezt a hozzáállást 2022-ben 45 évesen is támogatandónak tartom – akkor is, ha a lázadás módszereivel nem feltétlenül értek egyet. És miért fontos ez? Mert a téma ma is aktuális. Ma is szenvedő alanyai vagyunk az embert már nemcsak piaci és, vagy ideológiai célokra is eszközként kihasználó, agyunkat ideológiai céllal átmosni kívánó, gondolkodásra képtelen, csak végrehajtó feladatokra képes embertípusok kinevelési próbálkozásainak. Talán egy elmegyógyintézet ma már nem így működik, talán a gyógyító eszközök is mások – nem tudom, csak remélem –, de hogy ne lennének magukat mindenhatónak gondoló, illetve az általuk felállított szabályokhoz mindenáron ragaszkodó „Ratched nővérek” (és az ő néma kiszolgálói), azt nem hiszem. És persze nem csak az elmegyógyintézetekben. Na és a mai lázadók? Lenyomják-e őket a „Ratched nővérek” vagy a közösség apátiája? Vajon van-e az életükön is túlmutató értelme a harcuknak? Avagy az indiánok ma is kiszabadulnak? Meggyőződésem, hogy igen, és az előadás ebben (is) megerősített. A hosszú távon fenntartható, előremutató és az igazsághoz közelítő megoldás ugyanis a rend és a szabadság, az egyéni és a közösségi célok közötti bölcs egyensúlyozás, illetve annak felismerése lenne, hogy ezek nem egymás kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak – de ez sajnos ma sem könnyebb, mint a ’60-as években.

A kérdés szerintem ma is az: melyik szereplő sorsával akarunk, tudunk, vagyunk képesek azonosulni? Csendes elszenvedők vagy tevékeny alakítók vagyunk, netán a rendszer zsarnok működtetői vagy néma kiszolgálói? Sokan mondják, hogy á, az élet ennél azért bonyolultabb, és valóban, az elmegyógyintézetben is több, mint négy karakter létezett, de alapvetően mégiscsak ez a négy fő személyiség létezik a rend(szer)hez és az élethez való viszonyulásunk szerint. A bonyolultság onnan származik, hogy az ember személyiségében ezekről az alapfigurákból több is keveredik. Ez a méltán klasszikussá vált mű pedig éppen abban tud segíteni, hogy felismerjük, szétválasszuk és egyenként elfogadjuk őket, akár magunkban, akár környezetünkben.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: jozsefattilaszinhaz.hu 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk