Felejts el mindent, figyelj az ünnepre! – A Várkert Irodalom sorozat adventi estjén jártunk

A Várkert Irodalom sorozat házigazdái felváltva Juhász Anna irodalmár és Ugron Zsolna író, viszont a szezonzáró esteken mindketten jelen szoktak lenni. Az ő meghívásukra érkezett legutóbb két közismert művészcsalád, így az adventi műsor – amely nemcsak a nézőket és a házigazdákat, hanem bevallásuk szerint a meghívottakat is sikerült kizökkentenie sűrű hétköznapjaikból és valamelyest a közelgő ünnepre hangolni – ezúttal a családról, az alkotásról és a művészi generációk közös értékeiről szólt.

Az est meghívón nem szereplő meglepetésvendége volt a Kelemen-család nagyobbik fia, Gáspár, az ő szóló hegedűjátékával kezdődött az ünnepi program. Amikor Juhász Anna megkérdezte a szülőket, mit szólnak fiúk műsorához, édesanyja mosolyogva, mégis nagyon komolyan így válaszolt: „Azt figyeltük, hogy még mindig nem tartja jól a kisujját...”, majd a kérdező döbbent arcára és a közönség meglepett csendjére reagálva elmagyarázta: „sok fiatal tehetséges zenészfiú van, tehát ha valaki legjobb akar lenni, minden apró részletre figyelnie kell; és amit öt és tizenöt éves kora között nem tanul meg, azt később már nem tudja korrigálni”.

Mindezt szeretettel, de szakmai szigorral mondta, férje pedig mosolyogva bólogatott. És bár picit mindenki meglepődött, a zenészfiú egyáltalán nem – ebből viszont egyértelműen kiderült a közönség számára is, hogy a Kelemen-családban természetes ez a jóindulatú, szeretetteljes, de szakmai szempontból maximalista hozzáállás. Egyébként mind a négy családtag nagyon szeretetteljesen, apró humoros ki/beszólásokkal beszélt a többiekről és sajátos életvitelük részleteiről. Bár a szülők elfoglaltságát és hihetetlen munkabírását ismerve, volt némi előzetes fenntartás bennem a család magánéletével kapcsolatban – nem nagyon tudtam ugyanis elképzelni, hogyan lehet a rengeteg utazással, fellépéssel és tanítói felelősséggel járó munka mellett négy gyermeket nevelni és közben hivatásban is terelgetni őket úgy, hogy mindenkire jusson elegendő figyelem és szeretet –, de amit ezalatt a két óra alatt belőlük láttam-hallottam, meggyőzött, hogy lehetséges. Bár nagyon magasak a zenész szülők elvárásai és sajátos életvitelük rengeteg alkalmazkodást kíván meg mindenkitől, a gyerekek láthatóan lelkesen, odaadással alkalmazkodnak és simulnak bele a művészcsaládi életbe, illetve már egészen fiatalként is leendő művészként tekintenek magukra és aszerint viselkednek.

Lányuk, a színművésznő Hanna egész megjelenése erről árulkodott: hűvös távolságtartással, egyenes derékkal, szinte kívülállóként figyelte a beszélgetést, de testtartása megváltozott, hangja meleg és kedves lett, amikor szüleire nézett, vagy amikor őt kérdezték a családjáról. És amikor fellépett (egyszer Trokán Annával együtt, egyszer pedig egyedül), egy tehetséges és elhivatott fiatal művésznő (és nemcsak egy tehetséges szülőpáros szép arcú gyermekének) benyomását keltette. Anna kérdésére ő maga is megerősítette: mivel nem zenélt sokáig, és korán más pályát választott, nem érzi tehernek szülei hírnevét. Érdekes volt megfigyelni a szülők arcát is, miközben a gyerekeik felléptek. Amikor Hanna szavalt, édesanyja elmerengve mosolygott, édesapja viszont folyamatosan őt figyelte, de mindkettőjük arcáról sütött az öröm és büszkeség. Amikor Gáspár zenélt apjával együtt, Katalin (ahogy egyébként a lánya is) lecsukott szemmel és mosolyogva hallgatta, Barnabás viszont még a közös zenélés közben is mosolygó szeretettel figyelte a fiát.

Trokán Péter és lánya, Anna szavai és testbeszéde hasonlóan erős érzelmi kapcsolatról árulkodtak. Bár a lányok a színházban nőttek fel, sokáig nem adták jelét annak, hogy színésznők szeretnének lenni, így apjukat váratlanul érte, amikor Földessy Margit drámastúdiójába jelentkeztek (szerinte Nóra mindenben követi két évvel idősebb nővérét), ahol Anna azonnal főszerepet kapott, ahogy az is, hogy felvételiztek a színművészeti egyetemre – az apa akkor fogta fel, hogy ezt valóban komolyan is gondolják. Nem emlékszem pontosan mit válaszolt lánya fellépéseivel kapcsolatban, de arra igen, hogy az ő szavaiból is áradt az öröm és a büszkeség.

A családi magán- és szakmai viszonyok feltérképezése után kezdődött az igazi ünnepi ráhangolódás. Kokas Katalin bevallotta, hogy még nem hangolódott rá az ünnepekre, nagyon benne vannak még a munkában, de nagyon szeretnének mielőbb megérkezni és az ünnepek alatt kizárólag a családdal foglalkozni. Trokán Péter pedig elmesélte: lányai édesanyja éveken december 25-én kétszer is játszott a Csíksomlyói Passióban, így már az aznapi karácsonyi családi ebéd után el kellett sietnie otthonról, ami nem volt könnyű sem neki, sem a családnak, de mivel sok rokonvendég is jött hozzájuk, a lányok nem sínylették meg édesanyjuk hiányát. Anna pedig elmesélte, hogy amióta gyermeke van, sokkal kevesebb munkát vállal és az advent alatt nagyon tudatosan igyekszik még inkább lelassulni.

Amikor Juhász Anna emlékezetes karácsonyi történeteket kért a résztvevőktől, a Kelemen-gyerekek elsőként jelentkezve elmesélték: azért olyan hangulatos náluk a karácsony este, mert a felnőttek egyedül díszítik fel a fát, így a gyerekek készen kapják a csodálatos látványt. Az ajtó előtt hangosan és türelmetlenül várakoznak, próbálnak leskelődni, egymást cukkolják, de amikor megszólal a várva várt csengő és végre kinyílik az ajtó, mindenki elhallgat. Még a kisbaba is – mesélte csillogó szemmel Gazsi, mire Hanna szokatlanul lelkesen hozzátette: olyan, mintha két külön világot választana el az az ajtó. Bevallom őszintén, én addig is többször meghatódtam, de ekkor már potyogtam a könnyeim... régi, a hétköznapok sűrűjében elfeledett gyermekkori karácsonyokat idézték fel bennem az elhangzottak, amikor mi is ugyanígy türelmetlenül vártuk az Angyalt... s mivel számomra természetes, hogy ezt a családi hagyományt viszem tovább, a gyermekeim is eszembe jutottak, amint hasonló türelmetlenséggel várják ők is a csengőszót – még a kamasz fiaink is. Még sosem kérdeztem meg tőlük, hogy ez mit is jelent nekik, szerintem nekik is olyan természetes és varázslatos volt, mint nekem és mint a Kelemen-gyerekeknek – őket hallgatva tudatosodott bennem e családi hagyomány fontossága. Remélem, egyszer majd ők is ugyanilyen lelkesen mesélnek ezekről a karácsonyokról másoknak.

A könnyfakasztó mesélés után következett egy vidám beszámoló Barnabástól arról, hogy egyszer Mexikóban töltötték december második és január első felét, és bár csodálatos helyen laktak, az otthoni karácsony rettenetesen hiányzott nekik. A gyerekek nem is számítottak semmire, de azért a csengőszó ott is megvolt; a szülők figyeltek arra, hogy a 30 fok és az egészen más környezet ellenére megőrizzék a családi hagyományt. És aztán úgy örültek a januári hidegnek itthon, mintha az jelentette volna számunkra az igazi ünnepet.

Trokán Péter először elmondta, mi bosszantja: egyesek annyira túlhajszolják magukat, hogy képesek eljutni a karácsony megutálásáig. Elárulta, ő kifejezetten harcol e jelenség ellen, és ezt a megszólalási lehetőséget is szeretné erre kihasználni: nem szabad idáig jutni, nem szabad elfelejteni, miről is szól ez az ünnep. Meghatott taps köszönte meg a nézőtérről e szinte indulatos szavakat, majd együttérző csendben hallgattuk, amint elcsukló hangon mesélt azokról a gyerekkori karácsonyairól, amikor a szülei jómódban éltek (és ők mégis csak egy szánkóra vágytak), és azokról is, amikor nem tudtak nekik ajándékot venni (és ők mégis boldogok voltak). Amikor pedig Anna legszebb emlékként felidézte azt a karácsonyt is, amikor az ajándék az ő pocakjában lévő baba, vagyis az első unoka ultrahang fotója volt, édesapja bólogatott, majd könnyezni kezdett, mire a lánya hozzábújt, a közönség pedig tapsolt. Nehéz írásban ezt a hangulatot visszaadni, talán elég annyi: a program előtt többször elgondolkodtam azon, miért is akarom egy estémet e sűrű időszakban a Várkert Bazárban másokat hallgatva tölteni, s bár a választ mindvégig tudtam, ekkor éreztem a legerősebben: azért, hogy őket hallgatva én is kikapcsolódjak a rohanó hétköznapokból, felidézzem saját gyermekkori ünnepeimet és gyermekeim örömét, valamint ráhangolódjak a saját ünnepünkre.

És ebben segítettek a beszélgetéseken túl az azokat időnként megszakító, prózai vagy lírai felolvasások, és persze a zenélés. Torkán Péter lányával felváltva olvasták fel Szép Ernő Fakorcsolya című novelláját, Kányádi Sándor Isten háta mögött című versét, Márai Sándor Füveskönyvének sorait az ünnepekről és néhány idevágó Pilinszky-szöveget, Ugron Zsolna pedig – aki inkább szerény vendégként, mintsem házigazdaként volt jelen – saját új könyvéből olvasott fel régi, kolozsvári karácsonyokat felidéző elmélkedést a mai, rohanós városi karácsonyokkal szembeállítva – ahol egyébként minden zűrzavar és szürkeség ellenére is megtörténhet a csoda, ha hagyjuk, ha várjuk. Vidám élmény volt a két színművésznő felolvasása egy szerkesztői karácsonyról, Hanna előadásában pedig megrázóan hatott a Hajnali részegség. Közben a Kokas-Kelemen házaspár együtt, majd apa-fia közösen hegedültek. Csodás, szívet-lelket-szellemet melengető est volt, igazi ünnepi ráhangolódás, köszönet érte minden szervezőnek és résztvevőnek!

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk