Kapcsoljanak ki engem, most! – megnéztük a Network című nagyprodukciót

Sidney Lumet 1977-es, sokszorosan Oscar-nyertes filmjének látványos színpadi adaptációját láthattam nemrég a Centrál Színházban. A darab rendezője szerint „ez egy apokaliptikus szatíra a média pokoli, hatalmáról. Pontos tükröt tart, mely mindazt a keserűséget, dühöt és fájdalmat mutatja, amit nap mint nap átélünk.” Mivel én még újságíróként sem élem meg ezeket a negatív érzéseket és pláne nem nap mint nap – szerintem a film és adaptációi manapság sok minden másról (is) szólnak.

Amikor megírom véleményemet egy kulturális eseményről, általában előtte nem szoktam elolvasni, mások mit írtak róla. Most viszont kifejezetten érdekelt, kíváncsi voltam, hogy a nagy várakozásokat beteljesítette-e ez a nagy lendülettel és sok helyen beharangozott darab, de meglepő módon, a főpróba után egy nappal és eggyel a bemutató előtt, egyetlen recenziót sem találtam. Furcsa... Lehet, hogy más is így van vele mint én? Ütős, pörgős, borzongatóan letaglózó, mégis valami nincs teljesen rendben, és idő kell, amíg rájövünk, mi az. Merthogy egy közel 45 éves kultfilm rendkívül látványos színpadi adaptációjáról, a Centrál Színház történetének legmonumentálisabb előadásáról van szó, amely állítólag majdnem meghiúsult, mert beteg lett az egyik mellékszereplő, de végül Schell Judit, egy másik színház közismert színművésznője beugrott abba a szerepbe és „megmentette” a premiert. Számomra egyébként a darabot is, de erről majd később.

Ha valaki nem látta volna a legendás 1977-es filmet (vagy annak 2017-os londoni, majd Broadway-i színpadi adaptációját), a sztori röviden: Howard Beale az esti híradó bemondója. Amikor huszonöt év után alacsony nézettség miatt a csatorna kirúgja, végső kétségbeesésében közli, hogy élő adásban lesz öngyilkos. A morbid bejelentés meglepő reakciókat szül, például azt, hogy a megugró nézettség miatt visszahívják és egy újfajta tévésztárt csinálnak belőle, s miközben ő azt hiszi, hogy végre szabadon beszélhet millióknak 25 év hazugság után, látszólag nem veszi észre (nem akarja vagy nem tudja, vagy tudja, akarja?), hogy ugyanúgy kihasználják, mint korábban, ráadásul ugyanolyan céllal: a bevételek, az állandóan és eléggé idegesítő módon angol nyelven emlegetett nézettség és piaci részesedés növelése céljából. Sőt, az az új tulajdonos is használni kezdi a saját céljaira, aki ellen és az aki által jelképezett globális üzleti világ uszítja a tévénézőket, és aki a magyar színpadi adaptációban meglepően emlékeztet (fizikailag is, de szellemiségében és világvége hangulatú üzeneteiben még inkább) egy Amerikában élő magyar-zsidó származású milliárdos üzletemberre. És vajon mit kezdenek vele közvetlen felettesei, amikor a híradó az öngyilkosság hírére egekbe szökő nézettsége újra rohamosan esni kezd, miközben az önjelölt prófétát a legnagyobb főnök támogatja, tehát ki sem lehet rúgni? Hát azt, ami ilyenkor történni szokott azokban a körökben, amelyekben úgy mennek a dolgok, ahogy a film és az előadás bemutatja.

A film és a színpadi adaptáció esetében nemcsak a téma és a sztori, hanem annak fogadtatása is izgalmasan alakult. Sidney Lumet eredeti alkotása elsőként szólt a televízió hatalmáról és manipulációiról egy fiktív tévétársaság, a UBS ürügyén, amelynek vezetői a nézettség érdekében a leggátlástalanabb eszközöktől sem riadnak vissza, miközben a valóság helyett csupán annak illúzióját közvetítik a nézők felé. A filmet 1977-ben 10 kategóriában jelölték Oscar-díjra, és ebből négyben nyert is, például a legjobb eredeti forgatókönyvért. Sőt, 2000-ben a Networköt az amerikai filmes örökség részévé nyilvánították, az Amerikai Filmintézet (AFI) 2007-es listáján pedig minden idők 100 legnagyobb amerikai filmje között a 64. helyen szerepel. 2006-ban pedig az Amerikai Forgatókönyvírók Szövetsége minden idők 10 legjobb forgatókönyve közé választotta. A legendás filmből Lee Hall készített színpadi adaptációt először 2017-ben Londonban, majd 2018-ban már a Broadway-n mutatták be, és mindkét előadásban Bryan Cranston alakította Howard Beale-t óriási sikerrel.

A Centrál Színházban Alföldi Róbert bújt Howard Beale, a hírolvasóból lett önjelölt próféta bőrébe, melyet a filmben Peter Finch játszott. Az ambiciózus és gyönyörű producernőt Faye Dunaway után itthon Martinovics Dorina játssza, Arthur Jensen médiamogul szerepében a legendás Bodrogi Gyula látható. Főbb szerepekben még László Zsolt, Fehér Tibor, Papp János és a beugró Schell Judit. A látványos mozgóképes világáért Gothár Márton felel, a díszlet- és jelmeztervező Pallós Nelli, az előadás eredeti zenéjét Puskás Dávid szerezte.

A hazai ősbemutatót Puskás Tamás rendezte, aki így fogalmazott: „Ritkán olvas az ember olyan darabot, ami ilyen erővel vágja mellbe, mint ez. Pontosan szól a frusztrációinkról, az elégedetlenségünkről és arról, hogy mennyire nehéz ebben a globális világban élni és azt jól csinálni! Ez a darab pontos tükröt tart, melybe sajnos nem nagy öröm belenézni. 1976-ban ez inkább egy szatíra volt, mára tanmesévé vált. Az előadás 90 perce alatt szoros frigyre lép film és színház a színpadon.” Amikor ezt a gondolatot elolvastam (a darab megtekintése után), kezdtem rájönni, mi a problémám gyökere. Egyetértek abban, hogy engem is mellbe vágott. Pedig már láttam a filmet, igaz, elég régen. Mellbe vágott, pedig 15 éve nincs tévénk. Mellbe vágott, mert a rendkívül látványos előadás valóban hatásosra sikerült, és maga a történet még ma is sokkoló. És igen, a valós problémákra és önálló gondolkodásra igényt nem tartó tömegeknek tükröt tartó. Na de mindenkinek? Mi van azokkal, akik nem tartoznak ebbe a tömegbe, ahogy például én sem? Mit üzen nekünk ez az előadás ma? Nekem például azt, hogy maradjunk (továbbra is) távol ettől a fajta médiavilágtól, de nem egy újabb prófétát követve, önálló gondolkodásra igényt továbbra sem tartva. Vagyis nem egy másfajta önámításba (vagy teljesen elzárkózva a világtól, netán öngyilkosságba) meneküljünk, hanem egészen másként: aktívan keresve azokat az információforrásokat és személyeket, akiket hitelesnek tartunk, általuk tájékozódva a világ és környezetünk eseményei felől. És még akkor is: szelektáljunk, szűrjünk, gondolkodjunk. Ez az, amit nem hallottam ki a darabból (a filmre nem emlékszem ennyire), pedig nagyon szerettem volna.

Visszatérve az idézetre és a darabra, én nem gondolom, hogy ez az előadás mindenki frusztrációjáról szólna, és mindenkinek tükröt tartana. Inkább csak azoknak, akik valóban a média bűvöletében élnek, és nem látják át (nem akarják vagy nem tudják?) annak mozgatórugóit. És azt sem gondolom egyébként, hogy minden média ilyen pokoli, mákonyos lenne. Ahogy Beale-ről sem gondolom, hogy igazi próféta lenne, ő egy önjelölt világmegváltó, aki a „megvilágosodása” után ugyanolyan erőszakosan próbálja lenyomni a nézők torkán saját jótanácsait („azt akarom, hogy üvöltsenek, kapcsoljanak ki, írjanak levelet...stb.”), ahogy kollégái áldozzák be őt és egymást profitéhségük okán. Beale nem kihasználja a tévét, hanem az utóbbi használja ki továbbra is őt, de még az is lehet, hogy ő ennek teljesen tudatában van, viszont világmegváltó próféciái innentől hiteltelenek, sőt leginkább szánalmasak. És az is törvényszerű, hogy ő fogja húzni a rövidebbet.

A másik gondom, hogy kissé porosnak éreztem a velem egyidős film adaptációját. Ha az ember egy 45 éves filmet néz, elfogadja, hogy régi, és visszahelyezkedik abban az időbe, onnan von le következtetéseket a mára nézve (ha vannak). Viszont egy mai színpadi adaptációnál mégiscsak elvárnám az aktualitást, hiszen ma már állítólag senki nem néz tévét, csak az öregek – folyton ez jutott eszembe, amíg néztem a darabot, és próbáltam gondolatban az internettel behelyettesíteni mindazt, amit láttam. De nem igazán ment, mert például ott nincsenek számunkra látható hús-vér emberek, mint egy tévéstúdióban. A médiabirodalmat működtetők gátlástalansága persze stimmelt, a média pénzügyi óriáscégek általi felvásárlása is, sőt, még maga Jensen is, az igazság és a nemzetek hiányára tett utalásaival. (Örülök, bár nagyon meglepett, hogy ez a Centrál Színházban ilyen egyértelműen ki lett mondva, hiszen miközben sokan e globális összefüggésekre próbálják ráirányítani a figyelmet, az ország másik fele csak buta összeesküvés-elméletre hivatkozva legyint.)

A színdarab számomra legerősebben vitatható gondolatsora, ami az utolsó utáni jelenetben, a szerepéből kilépve gyakorlatilag Alföldi Róbert színművész (és nem a híradós Beale) által megfogalmazott üzenetben csúcsosodik ki: „Csak egyfelé köteleződhetünk el, a másik ember felé”. Hívő emberként azért vitatom ezt, mert állítom: Isten, és csak utána a másik ember – és ott sem úgy általában az emberiség, hanem az egyes emberek, fontossági sorrendben, majd a közösségünk – fele kell elköteleződnünk. S ha így teszünk, akkor nem leszünk „frusztráltak, elégedetlenek nap mint nap”, életünknek és döntéseinknek lesz biztos alapja, iránya és célja, és nem napi aktualitások szabta pénzügyi vagy ideológiai érdekek fogják irányítani. És a másik ember – finoman vagy erőszakosan előadott – meggyőződései sem, mert a legfőbb igazságot úgysem ezeknél keressük. Ezt is hiányoltam a darabból. Ugyan egyszer elhangzik (dühösen) Beale szájából, hogy forduljunk Isten felé, de többször csak cinikusan, vagy gyalázkodva. Kár, mert úgy sokkal hitelesebb lenne...

És még valami. Újságíró vagyok, és szívesen megyek beszélgetni tévéműsorokba is, de a tévézés napi mókuskereke sohasem vonzott, így csak értetlenkedem azon, hogy másokat ennyire be tud szippantani és gyakorlatilag függővé tenni – vagyis nemcsak kívülről „mákonyos”, hanem belülről is annak tűnik. De rendben, elfogadom, viszont azt tényleg nem tudom megérteni, ha valaki 25 évet lehúz benne, valóban azt gondolja magáról, nélküle már nincs hírműsor, hogy ő nem helyettesíthető? És ha 25 évig csinálta, akkor hiteles tud lenni utána prófétaként ugyanaz ellen, amit addig működtetett? Hiszen ha 25 évig a rendszer fontos része volt maga is, akkor mitől lenne hiteles, amikor azt köpködni kezdi? Ha elvonult volna és másba kezd – akár tévézés, akár nem, akár prófétaként, akár nem – sokkal hitelesebb lenne...

És végül: a felemelő jelenetek és a pozitív, előremutató üzenetek hiánya mellett sajnos a színművészek játékával sem voltam maradéktalanul elégedett, ami engem is nagyon meglepett. Alföldi Róbertre mintha csak ráöntötték (ha nem tudnám az előzményeket, azt mondanám: ráírták) volna a főszerepet, viszont mellette mindenki más elhalványul. Dorina valóban ambiciózus és gyönyörű, de nem hiteles, inkább csak harsány – ez talán a főpróba miatt van, lehetséges, hogy idővel belekeményedik a szerepébe, bár én a korábbi játékai és személyisége alapján egyszerűen nem érzem testhez állónak számára ezt a szerepet. László Zsoltnak elvileg az lenne, de ő viszont annyira halkra és szinte nagypapásra veszi, hogy az már nemcsak zavaró, hanem szinte fájóan nevetséges. És mivel neki egy középkorú hírcsatorna-vezetőnek és közben jóképű csábítónak kellene lennie, a kettőben együtt végképp nem hiteles. Megcsalt felesége sokkal inkább az, ezért is írtam korábban Juditról azt, amit. Fehér Tiborról sajnos ebben a szerepében (és csak ebben) ugyanazt gondolom, mint Dorináról: harsányan túltolja. Bizonyára tényleg vannak a média világában (is) ennyire közönségesen harsány és lelkiismeretlenül erőszakos emberek, férfiak és nők is, bár az én tapasztalatom inkább az, hogy az igazán veszélyesek inkább halkan és passzívan agresszívek.

Én sajnálom a legjobban, hogy míg a színházból a látványvilágtól lenyűgözve és a történettől kissé sokkolva távoztam, de magamnak sem mertem megfogalmazni homályos kétségeimet, másnapra már ilyen erőteljes kritikává álltak össze. De igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy a darab erőssége a rendezése mellett a szövegkönyv is, legalábbis abból a szempontból, hogy a sok közhely mellett számos alapigazságot is ütősen megfogalmaz, például a média által felépített illuzórikus világról vagy az emberi kapcsolatokról – sajnos nem jegyzeteltem ki ezeket, pedig terveztem, volt nálam jegyzettömb is, de egyszerűen beszippantottak az események és ez tulajdonképpen jó. Viszont ez azt is jelenti, hogy nem voltak rám olyan hatással, hogy másnapra a fejemben (vagy a szívemben) jegyzet nélkül megmaradtak volna. Kár, hogy nem tudtam hazavinni valami olyan maradandó pozitív életérzést, üzenetet, amibe most belekapaszkodhatnék.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: centralszinhaz.hu 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk