Magyar karácsonyi film – kell nekünk is, persze, de biztosan így?

A hazai filmgyártás újabb adósságát hivatott törleszteni a november 25-én bemutatott Nagykarácsony című első egész estés magyar karácsonyi film. És bár kétségtelen, hogy ebből a szempontból hiánypótló alkotásról van szó, a „vegyes” a legjobb szó, amivel illethetem a sajtóbemutatón – ahol egyébként dugig volt a nézőtér – látott alkotással kapcsolatos benyomásaimat. Óriási volt tehát az érdeklődés a sajtó részéről, de kérdés, hogy így lesz-e a nézők részéről is, s ha igen, pontosan miért: az említett hiányérzet vagy a film minősége miatt? A válasz szerintem nem is a bemutatón, hanem utána fog kiderülni, akár évek múlva, amikor már nemcsak azért nézik meg, mert az első magyar karácsonyi filmet meg „kell” nézni, hanem azért, mert jobb, mint a Reszkessetek betörők és társai, amiket évek óta minden karácsonykor jobb híján megnézünk.

Hogy mi, magyarok miért csak most jutottunk el egy karácsonyi film gyártásáig, nem tudom, hiszen az angolszász országokban ennek a műfajnak régóta komoly hagyományai vannak – amelyeket Andy Vajna hazatérése óta előszeretettel követünk a gyakorlatban is, nem csak az elméletben –, és a szomszédaink is elkezdték már a saját karácsonyi filmek gyártását, állítólag sikerrel. Lehet, hogy talán épp Vajna váratlan halála miatt maradt el a magyar karácsonyi film? Nem tudom, és mivel nem akarok bántó vagy tiszteletlen lenni, ezt a gondolatot nem is folytatom, hiszen alapvetően örülök, hogy végre nekünk is van ilyenünk.

Nem akarok ünneprontó lenni más szempontból sem, tényleg nem. Annak ellenére nem, hogy már a csilivili plakát is egy kicsit gyanakvóvá tett, de miután eldöntöttem, hogy a gyermekem betegsége ellenére mégis elmegyek a sajtóvetítésre (például azért is, mert a kisebbik fiam majdnem bekerült, pontosabban az utolsó körben esett ki a gyerekszereplő-válogatáson), és ha már elmegyek, azt is eldöntöttem, hogy igyekszem félretenni előzetes fenntartásaimat és nyitottan ülök be a moziterembe, hiszen alapvetően nagyon szeretem (és gyakran nézem is) a magyar filmeket. A rendező #Sohavégetnemérős Wellhello-filmjét ugyan nem láttam, de gondoltam, így még kevésbé lesznek elvárásaim, és biztató jel volt az is, hogy a sajtóvetítésen még a pótszékeken is ültek. Hogy kinek mennyire jött be a film, az majd csak a bemutató után fog kiderülni (addig embargó van), így most én is úgy írom a véleményemet, hogy fogalmam sincs, mások mit gondolnak róla. Azért is vagyok erre kíváncsi, mert ahogy jeleztem, nekem vegyesek a benyomásaim.

No de először a történet röviden: Arnoldnak (a 37 évesen is gyerekképű, Junior Prima és Máthé Erzsi-díjas Ötvös András), a szakmailag elismert tűzoltónak egy rosszul sikerült romantikus lánykérés következtében szétesik az élete – a szakmai is, nem csak a magán. A riporterlány barátnő épp egy másik férfival tölti az estét, amikor a szerelmes tűzoltó az emelőkocsiból megérkezik hozzá, és a látványtól kiszédülve lezuhan. Nem hal meg, „csak” tériszonyos lesz, de ez egy tűzoltó számára végzetes. Lefokozzák, és a korábbi érdemeire való tekintettel kihelyezik a karácsonyi vásárba ügyeletes tűzoltónak, ami egy elismert tűzoltó számára megalázó. A vásárban megismerkedik a furcsa árusokkal és végignézheti egy kisiskolai előadás előkészületeit. A teljes apátiába és önsajnálatba süllyedt férfi tiszta szívből utálja az egész helyzetet, amibe került: a karácsonyi felhajtást és a bóvliárusokat álszentnek, a műsort és a gyerekeket idegesítőnek tartja. De aztán lassan megbékél helyzetével, amihez sok köze van a tűzoltót bálványozó gyerekeknek és az előadás fiatal rendezőjének, Eszternek is (az erdélyi származású, Örkény Színház-tag, Őze Lajos- és Soós Imre-díjas Zsigmond Emőke), és szép lassan rádöbben arra is, nem csak a tériszonyát kell legyőznie, hogy valóban új életet kezdhessen.

A rendező legnagyobb kihívása talán a karácsonyi hangulat megteremtése lehetett valódi hó és valódi karácsonyi vásárok nélkül, hiszen a pandémia miatt nem lehetett a megszokott vásáros helyszíneken forgatni, ezért saját kulisszákat kellett felépíteni. Bár én is nagyon kedvelem a Várkert Bazárt meg a környékét, és nagyon nem szeretem a karácsonyi vásárokon a pandémia előtt csúcsra járatott tömeget, a karácsonyi vásár számomra is még mindig inkább a Vörösmarty teret és a Bazilika előtti teret jelenti, mint bármi más helyszínt, így eltartott egy kis ideig, amíg megszoktam az újat. Egy nem budapesti, esetleg külföldi nézőnek ez bizonyára nem jelent majd fennakadást, hiszen egyébként csodaszép Duna-parti városképeket láthatunk, amit a másik két helyszínről nehezebb lett volna megoldani. A film hiteles abból a szempontból is, hogy karácsonykor nincs természetes hó, csak hóágyúval megoldott havazás, bár én ennél több filmes csalást is szívesen megengedtem volna, hogy legalább a vásznon „igazi” havat lássak, de elismerem: immár nem életszerű élmény Budapesten havat látni karácsonykor. A karácsonyi téma okán a helyszín mellett nem lehetett könnyű kitalálni a film zenéjét sem. A zeneszerző a nemzetközi szinten is elismert Balázs Ádám, aki írt egy kórusművet gyerekhangokra; ennek egyes részeit hallhatjuk a filmben különböző hangszerekkel, emellett felismerhetünk néhány magyar előadó számait is. Hiányérzet e tekintetben is maradt bennem, de még mindig sokkal jobb így, mintha felcsendülne például a Jingle Bells.

Szerencsére, nemcsak a Jingle Bells és a Télapó meg a rénszarvasok hiányoznak, de a karácsonyi pulyka és karácsonyi puding is, helyette viszont van Betlehem, mézeskalács, és ha jól emlékszem, töltött káposzta is. Nekem és vélhetően a magyar nézők többségének ez természetes, hiszen magyar filmről van szó, de a mai nemzetközi filmvilágot és az onnan jövő ideológiai agymosást ismerve, sajnos nem az. A Betlehemmel kapcsolatban fel is merül némi probléma, amit végül ötletesen megold a tanítónéni, bár én inkább a pásztorok számát növeltem volna a főszereplők duplázása helyett – de hát én nem vagyok olyan nyitott, mint a kedves tanítónéni. A szülők, és köztük különösen a Trill Zsolt és Szűcs Nelli alakította páros ijesztően hitelesek – s bár ösztönösen soknak, túlzónak éreztem őket, Budán lakva tudom, sajnos igenis léteznek ilyen erőszakos szülőfigurák. Ugyanezt éreztem Scherer Péter zsugori árusával kapcsolatban is. Annyira túlzónak és visszataszítónak érzem, hogy kiver tőle a víz, miközben tudom, hogy sajnos teljesen életszerű figura, s időnként nem tudok nem nevetni rajta, még ha kelletlenül is. De mégis, mennyivel viccesebb karakter az óriáskereket irányító Mészáros Máté, vagy mennyivel szerethetőbb arc a Szerednyey Béla alakította gesztenyeárus – én a Pokorny Lia által játszott, kisfiát egyedül nevelő anyuka helyében inkább utóbbival ismerkedtem volna... Ebből is látszik, hogy a film, ha csak pillanatokra is, de beszippantott, ugyanakkor számomra nehéz volt nem a mi nagy színészeinket látni az említett figurákban. Talán túl sok volt a nagy nevekből, akik egymást és a főszereplőket ugyan nem nyomták el, de a maguk által játszott karaktereket többnyire igen. Kivéve talán Hernádi Judit, akinek még ezt is megbocsájtjuk. És kivéve Szabó-Kimmel Tamást, akinek még azt sem tudjuk elnézni, hogy egy bájgúnár celebet alakított. (Még szerencse, hogy nemcsak a Papa pia című filmben láttam őt, hanem volt alkalmam megnézni az Apró meséket vagy a Belvárosi Színházban a Széttépve című egyszemélyes előadását, és így tudom, színművészként mire képes.)

A főhős is szerethető, személyiségfejlődésének útja követhető és érthető, de talán kissé túlságosan sablonos, én például szívesebben láttam volna vele kapcsolatban a filmben némi igazi csavart is (a régi barátnő felbukkanását nem igazán érzem annak). És bár szerettem volna, nem tudom nem összehasonlítani a BÚÉK című filmmel, ami ugyan az olasz Teljesen idegenek című zseniális darab magyar adaptációja, de talán mi is kitalálhattunk volna egy kicsit bonyolultabb sztorit és árnyaltabb figurákat. Néhány helyzet kifejezetten közhelyes (például a régi barátnő felbukkanása), néhány felvétel kifejezetten giccses (például amikor a bóvliárus meglátogatja az anyukát és fiát – olyan mintha az már a werkfilm része lett volna, azon se lepődtem volna meg, ha Scherer kikacsint nekünk), pedig az alaptörténet és a rengeteg nagyágyú színész játéka sokkal többre adott volna lehetőséget. És hát a „kövesd a szívedet”, „szeresd a gyerekeket” és az egymást állandóan zrikáló, de bajban összetartó férfibarátságok fontosságát sugalló üzeneteken túl jó lett volna még valami, igazán karácsonyi, netán keresztényi üzenet, például Jézus, a megváltó születéséről. Itt legfeljebb Betlehem volt (dupla szereposztással) és időnként karácsonyi csodákat emlegettek, de hogy mitől lett volna csoda bármi is, az számomra nem derült ki. Kár érte. Talán majd a következő egész estés magyar karácsonyi filmben...

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotó: https://port.hu/ 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk