Magyar Passió – hiánypótló film a magyarországi kereszténység legsötétebb időszakáról

Hiánypótló történelmi filmet írt, rendezett és játszik el főszereplőként Eperjes Károly: a Magyar Passió méltó emléket állít a magyarországi kereszténység legsötétebb időszaka egyházi áldozatainak. 1950. június 8-án éjszaka közel 12 ezer egyházi személyt hurcoltak el erőszakkal a kolostorokból, rendházakból – börtönbe, internálóhelyekre vagy sztálinvárosi építkezésekre, hogy „végre hasznos tagjai legyenek a társadalomnak”. Nem sokkal később, négy kivételével, az összes magyarországi szerzetesrendet betiltották, felszámolták és minden értéküktől megfosztották.

A hazai filmgyártás nagy adósságát törleszti a Magyar Passió, hiszen a rendszerváltás után számos kutatás, visszaemlékezés, dokumentumfilm és kisfilm született erről a témáról, egész estés film azonban eddig még nem.

A történet röviden: Leopold atya ferences szerzetes azon dolgozik szerzetestársaival, hogy a háború után újjáéledő országban a ferences rendet ismét felvirágoztassa. Kezdetben a kommunista hatalom nem akadályozza őket tevékenységükben, még a háborúban elrejtett kegytárgyaikat is visszakaphatják. Ez a látszólag békés állapot azonban nem tart sokáig: Fjodorov őrnagy szemet vet az értékes kegytárgyakra, szétveri a Trianon 30. évfordulójáról is megemlékező Úrnapi körmenetet, elrendeli Leopold atya koholt vádak alapján történő letartóztatását. Mivel az atya nem akarja elárulni, hova rejtette az értékes kegytárgyakat, az egyre dühösebb őrnagy az egyháznak gyermekkori csalódások okán hátat fordító fiatal, ambiciózus ÁVH-s vallatótisztet, Keller főhadnagyot bízza meg a pap megkínzásának folytatásával, aki a beismerő vallomás kicsikarásáért egyre durvább kínzásokat vet be, amellyel gyakorlatilag áthágja saját, gyermekkori traumából gyökerező, tág erkölcsi határait is. Az atya hite, kitartása és szelíd ellenállása azonban őt is megváltoztatja.

A különböző helyszíneken – Máriabesnyőn, Soponyán, Budapesten – és két idősíkban – 1949 karácsonyán és 1950 júniusában – játszódó film forgatókönyvét Várnai Péter címzetes prépost írása alapján Petrik András, Horváth Áron és Eperjes Károly írta. A technikai rendezői feladatokat Pájer Róbert látja el, a film különleges képi világa a Made in Hungaria és A feltaláló Balázs Béla-díjas operatőre, Csukás Sándor munkáját dicséri, a film producere pedig A Hídember, a Mansfeld, Az ajtó és a Régimódi történet című filmet is jegyző, Balázs Béla-díjas Hábermann Jenő. A főszerepet Eperjes Károly mellett Telekes Péter alakítja, főbb szerepet játszik még Gál Tamás, Pásztor Erzsi, Nemcsák Károly, Jakab Tamás és Tóth János Gergő, de a mellékszerepekben is olyan „nagyágyúkat” láthatunk, mint Újlaki Dénes, Derzsi János, Koltai János, Tordai Teri, Szűcs Nelli, Császár Angéla, Tóth Auguszta, Schnell Ádám. Ebből az „impozáns” felsorolásból már gyanítható, hogy nemcsak hiánypótló, hanem témája okán megrázó, sőt egyesek szerint katartikus magyar történelmi filmdráma született, amely elérte a készítők – köztük elsősorban a saját nagybátyját alakító Eperjes Károly – célját, hogy a ma embere számára is megismerhetővé, átélhetővé tegye az ’50-es éveket, és méltó emléket állítson a kommunista hatalom totális elnyomásával szemben hősiesen helytálló egyházi személyekről.

A film „gyenge pontjai”

A film megkérdőjelezhetetlen érdemei mellett – az említett hiánypótlás és adósságtörlesztés, a gyönyörű külső-belső helyszínek, a tehetséges színészek – nem hallgathatjuk el gyengébb pontjait sem, ami miatt számomra kérdés, hogy bár a film a mozik révén szélesebb közönséget is elérhet, valójában hányan lesznek azok, akik nem ismerve közelről ezt az időszakot a film hatására megérinti őket Leopold atya mártíromsága. (Azok, akik ismerik, azokat nyilván igen, de azt gondolom, hogy a készítők nemcsak őket célozták meg, hanem egy tágabb közönséget szerettek volna elérni.) S hogy miért vannak aggályaim? Mert mind a történetvezetés és a párbeszédek, mind a figurák nem igazán árnyaltak, helyenként kifejezetten sablonosak. A lassú történetmesélést a bevágott múltbeli jelenetek izgalmasabbá teszik, viszont például a papok közötti karácsony esti párbeszéd vagy a fiatal atya kihallgatása az internálóhelyen nekem túlzottan didaktikusnak tűnik. Az sem árnyalja a képet, hogy az egyházi szereplők – egyetlen kivétellel, aki Keller jelenig ható gyermekkori traumáját okozta – az abszolút jót, az ÁVH-sok – egyetlen kivétellel, aki maga Keller – pedig az abszolút rosszat, a végtelen erkölcstelenséget és féktelen kapzsiságot testesítik meg. Keller tehát a film egyetlen bonyolultabb, de nem túl bonyolult karaktere, az egyetlen, akinek van bármi személyiségfejlődése: fotózza az emberi szenvedést, de megvédi a nem egyházi személyeket az éjszakai begyűjtéstől, átlátja és feljelenti az elvtelen társai benzin- és kincslopási szándékait, ugyanakkor végrehajtja felettese utasításait, továbbá annyira mélyen uralkodik benne a zsigeri gyűlölet az egyház iránt, hogy a legkegyetlenebb vallatástól sem riad vissza. Pontosabban a legutolsó lépéstől igen, de mivel azt is ő maga készíti elő, s így az atya végül őmiatta hal mártírhalált – miközben ő már összeomlott, majd elindul a megbánás és jóvátétel útján. Az ő személyes tragédiájának végső jelenete is egy szép, kegyelmi pillanat, ugyanakkor számomra kérdéses, hogy például az a viszonylag hosszúra nyúlt jelenet hány nem hívő nézőt érint meg – nem tartják-e túlzásnak, ahogy azt is megkérdőjelezhetik, hogy az atya egyetlen pillanatra sem gyengül el. Könnyen lehet, hogy ezek csak bennem felvetődő, a film szempontjából nem is jelentős kétségek, vagy csak túl nagyok voltak az elvárásaim az előzetes hírek, visszajelzések alapján, nem tudom, de mivel a film megtekintése után pár nappal még mindig ugyanígy gondolom, megosztottam önökkel is ezeket. Azt már csak tényleg nagyon halkan merem elárulni, hogy Eperjes erős személyisége miatt én nem is mindig Leopold atyát láttam a vásznon, hanem az elismert színművészt, ezért picit sajnálom, hogy végül nem talált másvalakit a szerepre.

És végül van még egy erős fenntartásom: a korhatáros besorolás. Az említett sablonosság és didaktikusság  okán tulajdonképpen megfelelő történelmi moziélmény lehetne a 12 éves és közvetlenül afölötti korosztály számára, de az erőszakos és hosszasan mutatott véres jelenetek okán mégsem tartom e korosztály számára valónak – mi legalábbis egyelőre biztosan nem fogjuk megmutatni 13 évesünknek, pedig egyébként szívesen tennénk, ahogy például a kommunista rendszer ellen ugyancsak bátran, sőt hősiesen harcoló A feltalálóval tettük. De mindettől függetlenül kívánom, hogy Eperjes Károly megvalósítsa további hiánypótló történelmi filmek készítése iránti terveit, vágyait, és lássuk vásznon IV. Bélát, Batthyány-Strattmann Lászlót, Salkaházi Sárát; sőt, ha még súghatunk, akkor talán érdemes lenne feldolgozni filmen Mindszenty bíboros életét is.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotó: Film-Art Stúdió

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk